Szerző: Tarski
2017.04.26.
Paragrafus jogász ismerősömmel kiújult a korábbi vitám az alaptörvénnyel kapcsolatban, ami egyáltalán nem unalmas számomra, mert ismét szembesíthetem a puritán logikámat a körmönfont jogász logikájával. Az egyik közösségi honlapon tett egyik bejegyzésére hozzászólásként ezt írtam: „Addig, amíg a jogértelmezés lehet politikai filozófia függő, erkölcsfüggő, vallásfüggő és még sorolhatnám, hogy milyen függő, továbbá a politikai filozófiai fogalmakat mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja, nos, addig sohasem fogunk egyetérteni. Szerintem az alaptörvény legitim törvény, amit mindenkinek tudomásul kell venni, és aszerint kell cselekednie. Ha bárki törvényt sért, akkor be kell zárni a börtönbe.”
Erre egyből jött három válasz is tőle: „Sőt! Ha a te gondolatmenetedet vesszük alapul, akkor mindenkit, aki alkotmány sért, ugyancsak be kell zárni a börtönbe. Akkor az egész jelenlegi államvezetést és az egész kormánykonglomerátum minden tagját kivétel nélkül.” --- „Azt viszont továbbra is fenntartom, akármennyire is nem értesz velem egyet, hogy az alaptörvény - a te szóhasználatodat alapul véve - nem legitim törvény. Sőt, annyira nem az, hogy alkotmányosan nem is létezik. Ezért is én az alaptörvényt nemhogy nem ismerem el jogi normaként, de annyira ellene vagyok, hogy nem is használom. A jelenlegi Alkotmánybíróság előtt van több beadványom is, amelyekben mindegyikben (az alaptörvény helyett) a Magyar Köztársaság Alkotmányára alapoztam valamennyi indítványomban foglaltakat.” --- „És hogy cifrázzam még az egészet: nemcsak az alaptörvény közjogi alkotmányellenességének megállapítását kezdeményeztem (aminek megállapítására szakmailag alkalmatlannak tartom az egész jelenlegi intézményt), de kezdeményeztem a jelenlegi, az Alkotmánybíróságról szóló törvény közjogi alkotmányellenességének a megállapítását is, mert állítom és fenntartom, hogy az Alkotmánybíróság jelenlegi működése mögött jelen pillanatban nincs alkotmányos felhatalmazó norma, következésképp, a jelenlegi Alkotmánybíróság alkotmányos keretek között nem is jogosult működni. (Nagyon kíváncsi leszek, hogy ezt a jogi paradoxont hogyan fogják tudni feloldani).”
Súlyos vádak ezek egy regnáló hatalommal és annak egyik nagyon fontos intézményével szemben, és én úgy érzem, hogy ez éppolyan jogi okoskodás, mint amilyennel mindennap találkozhatunk a politikai életben. Nagyon rossz dolog az, ha egy jogrendet annak függvényében tekintünk alkotmányosnak, vagy nem alkotmányosnak, hogy az egy adott párt érdekeit szolgálja-e, vagy sem. A politikum belekeverése egy alkotmányelméleti problémába mindig oda fut ki, hogy a vitatkozó felek sohasem fognak dűlőre jutni. Most sem várom azt, hogy Paragrafus ismerősömmel bármiben egyet fogunk érteni, ennek ellenére néhány általam igaznak gondolt dolgot mindenképpen exponálnom kell.
Az 1989-ben sebtében összetákolt és a választók által sohasem legitimált alkotmányt terv szerint már a 90-es években meg kellett volna újítani, amihez a Horn-kormánynak lett volna lehetősége. Nem tették, lelkük rajta. Legközelebb erre az Orbán-kormánynak adódott lehetősége 2010 után, amit ki is használt és egy olyan alaptörvényt alkotott, ami a nemzeti keresztény kurzust alapozta meg. E törvény létrehozásakor nem az 1989-es alkotmánynak kellett mintául szolgálnia, hanem az időközben szentesített Lisszaboni Szerződésnek. Az ellenzék egyik fő fájdalma éppen ez, de erről az Orbán-kormány tényleg nem tehet. Az Unió „vízfeje” is a Szerződéshez képest vizsgálta annak törvényességét és öt ponton kényszerítette a magyar parlamentet arra, hogy változtasson annak szövegén. Megtették! Ezek után azt állítani, hogy ez az alaptörvény közjogilag alkotmányellenes, nos, minimum megkérdőjelezi az Unió szakszerűségét, elfogulatlanságát, mindenre kiterjedő figyelmét és szembe megy az Unió döntéseivel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.