ÉN A MAMÁT AKAROM, NEM EZT, A MÁSIKAT!

LELKIZÓNA BLOG
Szerző: kteatív pszichológia
2017.04.17.

Pár perce még forgószélként söpört végig a szobán, időről időre magával rántva a látszólagos jól viselkedéshez kitartóan ragaszkodó, két évvel idősebb bátyját. Most a kanapé sarkán ül, fejét lehorgasztva, mintha a világ összes bánata egyszerre rászakadt volna, magába roskadt. Tudom, hogy ez az érzés sem tart majd túl sokáig („gyermekkönny hamar felszárad”), de azért valljuk be, hogy az öt éveseknél nem igazán gyakori ez a látványos összezuhanás.

Nem sír. A mieink nem nagyon szoktak. Az történt, hogy megint megmondták neki, bele az arcába, hogy a nevelőszülője nem fogja őt örökbe fogadni. Nem először mondják már meg neki, de nincs az, az észérv, amivel az állítás igazságáról őt meg tudtuk volna győzni. A nevelőszülei ugyanis tavaly örökbe fogadták az egyik társát, az egyik gyermeket, akit ők gondoztak.

Innentől pedig igen nehéz hitelesen elmesélni a többieknek, hogy ez az otthon, ez a család csak átmeneti, nem maradhat végleg itt senki és neki, a nevelőszülőnek a munkája az, hogy egy átmeneti időre vegye magához, gondozza, nevelje a gyermekeket, akik azután elmennek tőle, haza a vérszinti családjukba, vagy örökbe, vagy nagykorúként, ahová csak nekik tetszik. Hogyan érthetné meg egy ötéves azt, hogy az ő helyzete most már más, hogy örökbe adhatóvá vált és ezzel minden gyorsan, alapvetően megváltozott...

ITT OLVASHATÓ