Szerző: Weiss János
2017.04.28.
Nagyjából a századforduló körül aztán ez a boldogság-érzés szertefoszlik: jön egyfajta tragikus és mély-szomorú hang, amely a világ elsivatagosodásáról beszél. Ezzel párhuzamosan, sőt ezt bizonyos értelemben ellensúlyozva, születik meg a „kései filozófia”, amelynek legfontosabb dokumentumait A személyes emlékezet című kötet tartalmazza. (Kalligram, 2016 – ez a Válogatott művek zárókötete) E kötetben a szerző négy utolsó könyve szerepel, kiegészítve néhány azóta készült dolgozattal. A mű hangütését egységesen a személyesség jellemzi. Vajda egy interjúban így beszél a maga megközelítéséről: „Számomra nem sokat mond az a filozófia, amely a szó szűkebb értelmében vett tudomány »rangjára« tart igényt, úgy mint állításainak legalábbis a falszifikálhatósága, prediktív erő stb. Ez nem jelenti azt, hogy az ilyesfajta törekvéseket feltétlenül elhibázottnak tartanám: idegenek tőlem. Amit én művelek, annak meg aztán tuti, hogy semmi köze sincs semmifajta tudományhoz (nem megismerés, hanem gondolkodás […].)” (Vulgo, 2005/1-2. 281.)
Mintha az egész életmű egyetlen husserli passzus (illetve az ezzel folytatott vita) köré szerveződne: „Az emberi filozofálásnak és eredményeinek az összemberi létezésben a legkevésbé sem pusztán az a jelentősége, mint a magánjellegű vagy más okokból korlátozott kultúrcéloknak. Mi [...] a filozofálásunkban az emberiség funkcionáriusai vagyunk. Saját, igazi filozófusi létünkként érzett személyes felelősségünk [...] egyszersmind felelősséget jelent az emberiség igazi létéért is.” (Az európai tudományok válsága, I. kötet, Atlantisz, 1998, 35.) Vajda Mihály ezt a művet kb. harminc évvel a megjelenése után olvassa, amikor az Magyarországon még teljesen ismeretlen. Kandidátusi disszertációt ír róla, amely aztán A husserli fenomenológia tudományfelfogásának bírálatához címmel jelenik meg. Vajdára azonban inkább a husserli filozófiafelfogás hatott. Habár Husserlnél a filozófia és a tudomány szorosan összefonódik, és éppen ez számára az „európai szellemi alkat” egyik legjellegzetesebb vonása. „Teljesen újfajta szellemi képlet jut érvényre, amelyik hamarosan zárt kultúralakzattá fejlődik; a görögök úgy hívták: filozófia. E szó eredeti értelmének helyes fordítása: egyetemes tudomány, a világegyetemről, valamennyi létező egyetemes összegységéről szóló tudomány.” (Husserl: Válogatott tanulmányai, Gondolat, 1972, 332.)
Vajda a hetvenes évek elején írt egy nagyszabású dolgozatot, Az emberiség funkcionáriusa címmel, és ezzel a filozófus szerepét, sőt (talán) küldetését próbálta megragadni. De a tanulmány nagy része mégis a filozófiáról szól. A filozófia a megismerésnek egy olyan formája, amely „nem korlátozódik annak tudására, ami van”, hanem princípiumokat ad meg, és e princípiumok fényében ítéli meg a világot. „[A filozófia] elvont és érthetetlen, mert nem tudni, miről beszél, pontosabban: nem világos, mi a kiindulópontja, honnan származnak azok az elvek, amelyeket kifejt, amelyeknek nevében ítélni merészel a világ felett. A filozófia érthetetlen, mert nem magyarázza meg a világot, hanem – ha azzal nem is nagyon büszkélkedhet, hogy megváltoztatja, de – megítéli.” (Változó evidenciák, Cserépfalvi–Századvég 1992, 139.) Így nagyon érdekes eredményhez jutunk: Vajda Husserlből kiindulva a marxizmus reneszánszát kritikai elméletté alakítja át. A filozófus már nem a világ megváltoztatására törekszik, a filozófia már nem válik praxissá (még akkor sem, ha a tanulmány néha használja ezt a frazeológiát), hanem kritikai elméletté transzformálódik. Ez az egész életmű egyik mérföldköve; utána következik e program kidolgozása. Ennek érdekessége mindazonáltal abban áll, hogy Magyarországon a „kritikai elmélet” nem a marxizmus öröksége, hanem a marxizmussal szembehelyezkedő koncepció. Méghozzá abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a marxi alapelveknek (még ha eltorzított formában is, de) mégis csak volt némi szerepük a reálisan létezett szocializmus létrejöttében és alakításában. Vajda visszatekintve írja a hetvenes években született tanulmányairól: „Eltartott egy ideig, míg megértettem, hogy a marxizmus reneszánszának gondolatával nem tudok többé mit kezdeni. Az elképzelés ugyanis vagy újból egy olyan típusú baloldali radikális avantgardizmusba torkollik, mint amilyen eredetileg a kommunista mozgalom volt, vagy egészen egyszerűen erőtlen-tehetetlen értelmiségi [...] ábrándozásként szolgál [...].” (Marx után szabadon..., Gondolat, 1990, 15.) Mindkét esetben a filozófus az emberiség funkcionáriusa lenne, de Vajda most már szeretne túllépni ezen a filozófusszerepen.
Ez nagy elméleti kihívás volt, de mégsem vezetett alkotói válsághoz, mert Vajda nagyon szerencsés kézzel rátalált egy megközelítésre, amely szinte magától kínálta fel a kiutat. Ezt a kiutat a Szembesítés című dialógus jelölte ki. Négy filozófus beszélget, akik mindannyian a fenomenológia és a marxizmus összekötésén fáradoznak. Vajda álláspontjához a legközelebb András mondatai állnak. „Fontos feladatnak tekintem ugyan Marx eredeti gondolatainak filológiai rekonstrukcióját, de éppen mert marxista vagyok, nagyon jól tudom, hogy ennek a rekonstrukciónak is csak akkor van értelme, ha egyben feleletet adunk az »égető életproblémákra«.” (Változó evidenciák, 11.) Azt gondolhatjuk, hogy Vajda nagyjából így értette a marxizmus reneszánszát is: olyan szerzőket kell olvasnunk, akik rámutattak a mi korunk „életproblémáira”, és ezekre választ keresve vissza kell térnünk Marxhoz. Vagy ezt egy kicsit variálva: Marxot úgy kell olvasnunk, hogy a mai szerzők által kijelölt „életproblémákra” magyarázatot találjunk. Így támaszthatjuk alá ezeket a mondatokat: „Ma is marxista vagyok, a marxizmust ma is a kor adekvát világnézetének tekintem.” (Uo.) Egy ilyen olvasat azonban elhibázott lenne: Vajda ugyanis egyik állásponttal sem azonosul (teljesen), inkább azt mondhatnánk, hogy játszik az álláspontokkal. (Sümegi István azt javasolja, hogy az egyes szereplőket tekintsük a szerző különböző lehetőségeinek. Lásd Talpalatnyi remény, Veszprém, 2015, 18.) Ha ennek a dialógusnak az összkoncepcióját tekintjük, akkor a filozófus messze került attól, hogy az emberiség funkcionáriusa legyen, most már csak egy álláspontját kereső gondolkodó. Egy tébláboló.
Így jött létre a filozófiai játékosság. És ez lett az alapja a Vajda-féle posztmodern-értelmezésnek. Deczki Sarolta szép leírása szerint Vajdánál a posztmodern a modernséggel szemben nem törekszik a következetességre, megpróbál kibújni a racionális gondolkodás dominanciája alól, és visszautasítja annak uralomra törő hegemóniáját. „A posztmodern számára [...] az igazság- és az ezzel összefonódó uralmi igények pluralitását jelenti: a felelősség és a szerénység filozófiáját, s ezen attitűdök esélyein meditál.” (Vulgo, 2015/1–2. 393.) Ez a meditáció lenne a posztmodern filozófia egyfajta metaelmélete. A posztmodern Vajdánál alapvetően „vidám tudomány”, nem mintha a vidámságunk vagy a jókedvünk feltétlenül indokolt lenne. Sümegi István ennek a vidámságnak az érzékeltetésére Samuel Beckett Godot-ra várva című drámáját idézi. „Mi lenne, ha kijelentenénk, hogy boldogok vagyunk?” (Európa, 2002, 73.) De már ebből a megfogalmazásból is érezhető, hogy a boldogság itt törékeny állapotot jelöl, mintha a léte a definiálástól függne. A boldogság/boldogtalanság a darabban már nem rendelkezik magában való jelentéssel. Egy kicsit korábban ugyanez a szereplő (Estragon) ezt mondja: „Boldogtalan vagyok.” (I.m. 60.) Azt mondhatjuk, hogy ebben a világban még használjuk ugyan a „boldogság” és a „boldogtalanság” fogalmait, a jelentésük viszont már teljesen elmosódott. De még akkor is, ha ez így van, miért ne próbálnánk meg boldogok lenni? ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.