Szerző: L. Ritók Nóra
2017.03.26.
Nagyon, de nagyon nehezen engedtem el nemrég az állami rendszerbe való beépülés ideáját. De el kellett engednem, mert azt éreztem, olyan kompromisszumokat kellene megkötnöm, amire nem vagyok képes. Persze ez nem jelenti azt, hogy elszigetelődtünk, a helyi szintű együttműködéseink építésén folyamatosan dolgozunk, és tudunk is dolgozni, a problémákat a terepen mindenki a saját bőrén érzi, és megoldást szeretne. És ott vagyunk a felsőoktatásban is, gyakorlóhelyként, előadásokkal, nem beszélve a sok látogatóról, akiknek egy része szintén az állami intézményrendszerből érkezik hozzánk tapasztalatért, feltöltődésért, ötletekért.
Az, hogy a rendszer működési hibáiról folyamatosan kommunikálok, nem megy büntetlenül. Gyakorlatilag nem tudunk most olyan pályázatot írni, amit ne utasítanának el. Mindig próbálkozunk, de elutasítás a vége. És vannak más jelzések is, elindulnak céges együttműködések, amik kurtán-furcsán, indoklás nélkül szakadnak meg, vagy kiállítás, ami, bár szervezésében előrehaladott, ám mégis kiderül, hogy váratlanul „nincs hely”. Vagy, mint a héten, egy külföldi delegáció fogadása itt, amire felkér valaki, aki nem tudja, kik vagyunk, csak a munkánk alapján tájékozódik, aztán valaki felvilágosítja, és jön az email (bár itt legalább jön), és indoklás nélkül lemondják a látogatást. Gondolom, a jó példa kellett volna, hiszen nem sok sikeres roma foglalkoztatási modell van, de, talán, mert ott a veszélye, hogy nem tudnak kontroll alatt tartani minket, és elhangozhat valami, vagy mert “nehogy már egy civil modell legyen a jó példa”, lemondják.
Ez persze már nem visel meg különösebben, ezen a téren edződünk egy ideje. Van más is, ott van a civil szféra… lehet ez is az összefogás, a beépülés terepe.
Tulajdonképpen már a tanodás pályázatok körüli cirkusz kapcsán láttam, hogy magam maradtam, hiszen látható volt, az újabb pályázati forrás megnyitásának lehetősége elnyomta az előző „tanoda-mutyi” miatti felháborodást, és a kiabálásomnak csak az lett a hozadéka, hogy mi ott sem tudtunk pályázni. De akkor még azt gondoltam, ez egy szűk merítése volt a civileknek.
Aztán most történt valami más. Egy civilek által szervezett pályázati lehetőségre mozdultunk rá, de sikertelenül, és az elutasítás indokait szerettem volna megtudni, hogy tanuljak belőle, mi volt a baj. Nem az elutasítás bosszantott, képes vagyok ezeket feldolgozni, lesz más lehetőség, nem kerülhet be mindig mindenki. Ám a beszélgetés után nagyon elgondolkodtam. A beszélgetésből ugyanis kiderült, a pályázatban azokat keresték, akiknek a projektjéből a többiek tanulhatnának, vagyis, akik jó példák. Tehát az Igazgyöngy nem az. Nyilván, bár ez így nem lett szó szerint kimondva, azért nem, mert ebben a pályázatban is volt némi üzenet, ami az állami rendszer hibáira utalt, annak egyfajta kihangosítására. A döntést meghozó zsűri pedig azokból a szaktekintélyekből került ki, akik ma a leginkább ismerik és meg is határozzák a civil szervezetek „etalonját”. És ebbe nem fértünk bele...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.