Szerző: Határátkelő
2017.03.19.
A Luxemb(o)urgból szeretettel blog szerzője maga is a „szovjet blokk” tagja, legalábbis a munkahelyén bolgár és román kolléganőjével így hívja viccesen olasz kollégája. Legutóbb bolgár munkatársa látogatott haza és osztotta meg tapasztalatait, amiből aztán érdekes beszélgetés kerekedett.
„Az egész úgy jött, hogy kérdeztem, milyen volt a lánya szülinapja, és mondott is erről két pozitív tartalmú mondatot, aztán elhallgatott, rám nézett, és azt mondta, „But you know, I was SO happy to be back in Luxembourg!”, ami teljesen váratlanul ért, mert ő nagyon kötődik Bulgáriához (a múltkor nézett egy bolgár filmet a moziban és mesélte utána, hogy végigsírta, annyira boldoggá tette, hogy látja Bulgáriát, és hogy bolgárul volt a film), de mégis.
És el is mondta, hogy azért, mert mindenki zárkózott, szomorú, elkeseredett, elég az emberekre nézni az utcán, mindenki szegény, tele van Szófia hajléktalanokkal és koldusokkal, és minden tele van szeméttel.
A román kolléganőm rákontrázott, és elmesélte, hogy abban a kisvárosban, ahol az anyja él, nincsenek konténerek és/vagy szeméttelep, illetve a szemétszállítás nincs megszervezve, mert lenne szeméttelep, és nem messze, csak 7 km-re, szóval el lehetne szállíttatni... úgyhogy az emberek csak kiviszik a szemetet a legközelebbi mezőre, hogy ne a házban vagy az utcán legyen.
És mindketten mondták, hogy amikor hazamennek, úgy érzik, hogy az emberek ferde szemmel néznek rájuk, leginkább a családjuk és a közelebbi ismerőseik, amiért „nekik bezzeg milyen jó2, hiába tudják, hogy ez nem a szerencsén múlik, hanem tenni kell(ett) érte.
Erre én mondtam, hogy nekem a családtagjaim mindig mondják, hogy eszembe ne jusson hazamenni (és nem is érzem, hogy bárki ferde szemmel nézne rám). Majd megegyeztünk abban, hogy igen, őket is támogatják azért, legalábbis a racionális szempontok alapján, de azért tudjuk, hogy a szíve mélyén az ember mégiscsak egy országban szeretne élni a családjával, és a családjának is nyilván hiányzik. (…)
Aztán visszatértünk a megkönnyebbülés érzésére, hogy igen, ez mindhármunknál jellemző, hogy jó otthon, intenzív, főleg érzelmileg, viszont borzasztó látni, hogy az országaink és benne az átlagemberek milyen állapotban vannak, és skizofrén az a jó érzés visszaérkezéskor, amit pont ez vált ki.”
A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!
„Az egész úgy jött, hogy kérdeztem, milyen volt a lánya szülinapja, és mondott is erről két pozitív tartalmú mondatot, aztán elhallgatott, rám nézett, és azt mondta, „But you know, I was SO happy to be back in Luxembourg!”, ami teljesen váratlanul ért, mert ő nagyon kötődik Bulgáriához (a múltkor nézett egy bolgár filmet a moziban és mesélte utána, hogy végigsírta, annyira boldoggá tette, hogy látja Bulgáriát, és hogy bolgárul volt a film), de mégis.
És el is mondta, hogy azért, mert mindenki zárkózott, szomorú, elkeseredett, elég az emberekre nézni az utcán, mindenki szegény, tele van Szófia hajléktalanokkal és koldusokkal, és minden tele van szeméttel.
A román kolléganőm rákontrázott, és elmesélte, hogy abban a kisvárosban, ahol az anyja él, nincsenek konténerek és/vagy szeméttelep, illetve a szemétszállítás nincs megszervezve, mert lenne szeméttelep, és nem messze, csak 7 km-re, szóval el lehetne szállíttatni... úgyhogy az emberek csak kiviszik a szemetet a legközelebbi mezőre, hogy ne a házban vagy az utcán legyen.
És mindketten mondták, hogy amikor hazamennek, úgy érzik, hogy az emberek ferde szemmel néznek rájuk, leginkább a családjuk és a közelebbi ismerőseik, amiért „nekik bezzeg milyen jó2, hiába tudják, hogy ez nem a szerencsén múlik, hanem tenni kell(ett) érte.
Erre én mondtam, hogy nekem a családtagjaim mindig mondják, hogy eszembe ne jusson hazamenni (és nem is érzem, hogy bárki ferde szemmel nézne rám). Majd megegyeztünk abban, hogy igen, őket is támogatják azért, legalábbis a racionális szempontok alapján, de azért tudjuk, hogy a szíve mélyén az ember mégiscsak egy országban szeretne élni a családjával, és a családjának is nyilván hiányzik. (…)
Aztán visszatértünk a megkönnyebbülés érzésére, hogy igen, ez mindhármunknál jellemző, hogy jó otthon, intenzív, főleg érzelmileg, viszont borzasztó látni, hogy az országaink és benne az átlagemberek milyen állapotban vannak, és skizofrén az a jó érzés visszaérkezéskor, amit pont ez vált ki.”
A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.