LÓFASZT! NEM NORMÁLIS, NEM TERMÉSZETES,NEM ELFOGADHATÓ, NEM TŰRHETŐ

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.03.10.

...Én emlékszem arra, amikor körül volt falazva ez az ország. Amikor nem lehetett jönni-menni, megszabták, hány évente és hová mehet, ki mehet. Nem jutottak át a határon a hírek arról, más országokban hogyan élnek. Még az újságot, a hanglemezt, videókazettát is elvették. Nehogy behozza valaki a fertőzést, a szabadság utáni vágyat. A tévében azt láttuk, amit megmutattak nekünk, az újságban azt olvastuk, amit leírtak nekünk. Akkor vehettünk banánt, cipőt, paprikás szalámit, ha időnként közénk szórtak egy keveset, mint baromfiudvarban a magot. Mindenki kiskirály volt a maga portáján, akire valami módon rászorultunk. A portás, a hivatalnok, a boltos, az orvos, a rendőr, a határőr. Kifosztottak voltunk, cserében azért, hogy biztosan volt fizetésünk, biztosan nem fagytunk meg télen, volt mit enni. Azt mondták nekünk, hogy ez a szabadság és megvédenek mindentől. Önmagunktól is, cserében hallgassunk, ne akarjunk mást, amúgy is feljelent a szomszéd, a kolléga, az ismerős, az ismeretlen.

Most ismét itt tartunk. Ott tartunk, hogy súlyos árat fizet a véleményéért az, aki nem a kormánypártot dicsőíti. Ismét hazaáruló az, akinek más a véleménye, mint a központilag meghirdetett. Éppen úgy utánanyúl a hatalom, elveszi az egzisztenciáját, kihúzza a lába alól a talajt. Most (már és még) nem hurcolják börtönbe, helyette megpróbálják kicsinálni, megtörni, megfélemlíteni. Ugyanúgy egypártrendszer van, ugyanúgy az elvtársak döntenek mindenben. És ugyanúgy ott vannak az önkéntes feljelentők, az elhivatott hittérítők. Talán éppen ugyanazok, akik a kommunizmust éltették néhány évtizede.

Annyiban más, hogy (már és még) nem lehet hermetikusan lezárni a határokat, nem lehet elvenni a határon az internetet, nem képesek kizárólag a pártközpont által kiadott híreket a képünkbe tolni. És annyiban más, hogy ameddig az elmúlt rendszer igyekezett mindenkinek biztosítani annyi életteret, ami elég a teli hashoz, a fűtött otthonhoz, ma már az egypártnak minden kell, nem az általános olyan, amilyen, de mégis létező egzisztenciális biztonság szétterítése a cél, hanem a totális kiszolgáltatottság. Ők, ezek ebben látják a saját hatalmuk zálogát. A fegyverrel őrzött határkerítést felváltotta a nincstelenség miatt megvásárolhatatlan buszjegy. A határon elkobzott újság helyét átvették az állami pénzzel, kormányhirdetések számolatlan millióival kitömött propagandaoldalak, a Vajna-Mészáros-Habony média. A szamizdat helyét átvették a közösség támogatásával működő-kínlódó-foggal-körömmel a felszínen maradó weboldalak, a földbe taposott egykori lapok, rádió- és tévécsatornák, a véleményt nyilvánítani elég bátor emberek Bródy Jánostól Koncz Zsuzsán és Heller Ágnesen, Petschnig Mária Zitán, Juhász Péteren át az Átlátszóig, a szókimondó blogokig, internetes csoportokig és talán a Szalonnáig terjedő, ezerszer elátkozott, a hatalom minden eszközével hallgatásra kárhoztatandókig.

A világ nem ér véget a határnál, akárhány pengés drótot is húz fel a Fidesz. Európa nem az ellenségünk, hanem a természetes közegünk, a maga soknemzetiségű gazdagságával. Az Unió nem azért adja a fejlesztési forrásokat, hogy abból mesés magánvagyonok születhessenek, hanem azért, hogy fel tudjon az ország zárkózni a fejlettebb országok közelébe. Hogy egyenlők lehessünk ezen a téren is. És nem, nem alamizsna ez, az Uniónak érdeke, hogy hasonló fejlettségű országok közössége legyen, hogy piacot jelentsen, hogy gazdaságilag megtérüljön a befektetés.

Ebből ma semmi nem látszik és ezért ordít mindenki, akinek van egy hangyányi józan esze és vannak szavai arra, hogy elmondja. Rohadtul nem normális dolog egy bezárkózó nemzetállamot építgetni a nyitott Európa kellős közepén. Senki sem akarja elvenni, nem is fenyegeti az identitásunkat. Kizárólag a kormány. A jelenlegi magyar kormány az, amelyik újra be akar minket börtönözni a tudatlanság, a félelem, a vallási dogmák, a központi irányítás, a minden posztra beültetett hűséges elvtársak, a totális ellenőrzés, a teljes kiszolgáltatottság fala közé.

El kell mondani újra és újra, hogy kirabolják az országot, hogy annyi fejlesztési támogatásból, amennyi ebbe az országba érkezett, már fejlődő magyar iparnak, járható utaknak, mindenki számára hozzáférhető szélessávú internetnek, jól működő tömegközlekedésnek, folyamatosan erősödő és szélesedő vállalkozói rétegnek, a társadalom jelentős részét kitevő polgárságnak, bárki számára elérhető, magas színvonalú oktatásnak, hatékony egészségügynek, erős szociális hálónak kellene lennie.

De nincs, mert szétrabolták, mert nem cél, hogy legyen. Lepusztult falvak vannak, már a születéskor kijelölt életutak vannak, eszetlenül szétszórt ezermilliárdok és szétrabolt másik ezermilliárdok vannak, érinthetetlen bűnözők, óráról-órára gazdagodó strómanok vannak.

És egyre fásultabb, mindenbe beletörődő társadalom van. Már csak legyintünk az újabb ellopott kastélyokra, földekre, felfoghatatlan összegekre. Ez van, nálunk mindig is ez volt, ezen nem lehet változtatni, mi így szeretünk élni, nekünk ez jut, semmit nem tehetünk, ezeket amúgy sem lehet soha leváltani, ezt kell elfogadni, ebben a rendszerben kell megtalálnunk a helyünket, ehhez kell alkalmazkodnunk. És végtére meg lehet ezt szokni, nem is olyan rossz, így vagyunk biztonságban, vagy ha nem is, de így békén hagynak. Békén hagy a saját kormányunk. Élni enged. Valahogy. Ha nem lázadunk, főleg nem szólunk ellene.

Lófaszt! Nem normális, nem természetes, nem elfogadható, nem tűrhető. Nem vagyunk biztonságban, mert kiszolgáltatottak vagyunk, mert kifosztottak vagyunk, mert hazudnak nekünk, mert hülyének néznek, mert fenyegetnek, mert zsarolnak, meglopnak. És de, el lehet ezeket zavarni, le lehet váltani felelősségre lehet vonni. Igenis lehet változtatni, le lehet dönteni a rohadt falakat, lehet szabadon lélegezni és szabadon élni.

És ezt el kell mondani minden egyes napon, mert el kell hinnie mindenkinek. Ez a mi felelősségünk és a világon senki nem fogja átvállalni tőlünk. Nekünk kell majd a gyermekeink, unokáink szemébe nézni és elszámolni a pillanatnyi nyugalomért, az életbenmaradáshoz éppen elegendő fizetésért, vagy az átlagnál magasabb életszínvonalért, a biztonság illúziójáért eladott jövővel.

Hát ezért ordítok, ezért ordítunk. Mert nem tehetünk semmi mást.

ITT OLVASHATÓ