Szerző: Határátkelő
2017.03.15.
Szülőként nem lehet egyszerű megélni, amikor a gyerek külföldre költözik (pláne, ha az a külföld esetleg nem is Európán belül van), és noha a legtöbben nyilván próbálnak pozitívan és támogatólag hozzáállni, a helyzet mindkét fél számára nehéz...
„Amikor 8 évvel ezelőtt odaállt elém a nagyobbik lányom azzal a bejelentéssel, hogy átlépik a határt, elmennek „szerencsét próbálni”, és meg sem állnak Ausztráliáig, igencsak sokkolt a hír.
Hiszen nem ám csak „ide”, Európába, hanem egyből a Föld másik felére indultak. Soha nem felejtem el, az első reakcióm a sírás és a kétségbeesés volt, na meg a döbbenet, hogy ezt tényleg komolyan gondolják?!
Kavarogtak a fejemben a gondolatok, felváltva az aggódás, a szomorúság és a szeretetteli féltés. Ezt csak azok a szülők érthetik meg 100 százalékosan, akik át- és megélték, hogy gyermekük hosszabb időre, vagy végleg elhagyta hazáját, otthonát, szeretteit. Mindent és mindenkit, aki és ami addig odakötötte őket.
Nagyon vegyes érzelmekkel küzdöttem, éjszakákat átvirrasztva, amíg jobb belátásra nem tértem. Napokig, hetekig kellett harcolnom magammal, hogy hagyjam őket a saját útjukat járni, hogy ne legyek olyan anya, aki önzésével, zsarolásával megakadályozza a már eltervezett jövőjüket, életüket.
Semmi mást nem tudtam nekik adni, csak az áldásomat, miközben befelé sírtam, vigyázva, meg ne lássák, mennyire fáj ott legbelül. Újra és újra nyugtatgattam magam, hogy jó lesz ott nekik, aztán később majd az unokáimnak is.”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.