ÉJSZAKAI KÍSÉRLET - KIMUTATHATÓ SZÜRREALIZMUS MAHLER VII. SZIMFÓNIÁJÁBAN

ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Jólesz László
2017.03.10.

Az egyik legnagyobb hatású irányzat, a szürrealizmus sikeresen teret hódított a képzőművészetben, de az irodalomban már jóval kisebb súllyal és rövidebb ideig volt jelen, a zenében pedig semmi esélyt nem remélhetett. Itt fontos tisztáznunk, hogy szürrealista szövegek megzenésítése természetesen nem hoz létre zenei szürrealizmust, mint ahogy a verista operák sem a zenéjük, hanem a cselekményük okán veristák.

Mégis, a szándékot, amellyel Gustav Mahler VII. szimfóniájában az éjszakát, ezt a szürrealizmus által különösen kedvelt toposzt járja körbe, tekinthetjük egyfajta – nem is feltétlenül tudatos – kísérletnek a szürrealizmus zenébe történő integrálására. Kísérletnek, melynek során a szerző megpróbál az éjszakára, az álomra, a tudattalanra hivatkozni saját hangzó univerzumában, illetve ezekről saját befogadói közegének valamit közölni. (Mint ahogy jelen írás is kísérlet arra, hogy zenéről essék szó nem szakmai közegben.)

Amikor a XIX–XX. század fordulója táján megjelentek az új művészeti irányzatok, az izmusok, akkor az addig – legalábbis mai szemmel – egységesnek tudott tortát nemcsak felszeletelték, de az így kapott cikkelyek el is távolodtak egymástól. Az egyes izmusok érvényességi területe behatárolódott: ami újítás a festészetben alapvetőnek és tartósnak bizonyult, az nem feltétlenül volt használható az irodalomban. Ennek a szakosodásnak talán a legnagyobb vesztese a zene volt, nem lévén sem képi, sem fogalmi megnyilvánulás. Persze, ez így nem teljesen igaz, tekintve, hogy már a középkortól kimutatható olyan rendszer, amely az egyes dallami, harmóniai és ritmikai fordulatokhoz különféle képeket vagy fogalmakat rendel hozzá (például sóhajmotívum). Ha nem így volna, jelen tanulmányban nem volna miről beszélni.

Az egyik legnagyobb hatású irányzat, a szürrealizmus sikeresen teret hódított a képzőművészetben, de az irodalomban már jóval kisebb súllyal és rövidebb ideig volt jelen, a zenében pedig semmi esélyt nem remélhetett. Itt fontos tisztáznunk, hogy szürrealista szövegek megzenésítése természetesen nem hoz létre zenei szürrealizmust, mint ahogy a verista operák sem a zenéjük, hanem a cselekményük okán veristák.

Mégis, a szándékot, amellyel Gustav Mahler VII. szimfóniájában az éjszakát, ezt a szürrea­lizmus által különösen kedvelt toposzt járja körbe, tekinthetjük egyfajta – nem is feltétlenül tudatos – kísérletnek a szürrealizmus zenébe történő integrálására. Kísérletnek, melynek során a szerző megpróbál az éjszakára, az álomra, a tudattalanra hivatkozni saját hangzó univerzumában, illetve ezekről saját befogadói közegének valamit közölni. (Mint ahogy jelen írás is kísérlet arra, hogy zenéről essék szó nem szakmai közegben.)

Az 1904–5-ben keletkezett VII. szimfónia Mahler második alkotói periódusának a végén helyezkedik el. Ezt a korszakot egyrészt számos, zömmel szerkesztési-építkezési és hangzásbeli újítás jellemzi, másrészt a visszatérés a konkrét irodalmi program nélküli, úgynevezett abszolút zenéhez. Ebben és megelőző két szimfóniájában Mahler elhagyja a korábban szívesen alkalmazott énekhangot, és a nagy horderejű és vitathatatlan újítások mellett szigorúbban alkalmazza a műfaj régebbi formáit.

A lemezborítókon gyakran szereplő Lied der Nacht (az éj dala) felirat nemcsak modoros, de megtévesztő is, és leginkább fölösleges. Mahler a páros sorszámú tételektől eltekintve nem ad verbális útmutatót arra nézve, hogy szimfóniája az éjszakáról vagy az álomról szólna. Másfelől meg a zenei anyag mégiscsak bővelkedik az álomra utaló jel-, illetve hangképekben, nem utolsósorban a hallgató bizonytalanságban tartására alkalmas hangzásokban, kár ezt a bizonytalanságot valamilyen blikkfangos és didaktikus közléssel eloszlatni...

ITT OLVASHATÓ