A "MI LETT VOLNA, HA" DILEMMÁJA

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: wien74
2017.03.03.

Mindannyian gondolkodtunk már el életünk során (akár többször is) egy-egy sorsforduló kapcsán, hogy „mi lett volna, ha…”. Mi lett volna, ha nem indulunk el külföldre (vagy mi lett volna, ha elindulunk), vajon boldogabbak lennénk-e, hogyan alakul az életünk. Persze azt szokták mondani, hogy ezeken nem érdemes nagyon töprengeni, de az ember eljátszadozik néha a gondolattal. A lényeg persze a boldogság, derül ki wien74 írásából:

„A kora reggeli napsütésben a teraszon merengek. A kávémat kortyolgatva, félig felébredt állapotomban is rácsodálkozom az üde tavaszi színekre, a madárcsicsergésre, a már-már giccses vasárnapi idillre.

A helyszín egy társasház, valahol falun, kedves szomszédokkal, sok zölddel. Irigylésre méltó környék, nyugalom, gyönyörű kilátással, hársfaillattal. Óh, el nem cserélném ezt semmire! Itt vagyok otthon.

Aztán csak bámulok a messzeségbe és nem értem mi van velem, mi hiányzik mégis? Hisz minden olyan kerek, annyira rendben van. Vagy talán mégsem?

A boldogság mibenlétét keresem. Sokan, sokféle bölcsességet mondtak már: hogy a boldogság rajtunk múlik, meg hogy mindenki magának köszönheti a boldogulását.

Igen ám! De hogy jut el valaki odáig, hogy valóban felismerje, mit teszi igazán boldoggá, vagy inkább mi hiányzik a boldogságához? Többnyire hosszú elemezgetés, mérlegelés után születik meg a megoldás. Jön egy nagy levegővétel. Egy lépés. Egy meghozott döntés.

Egy újságcikk kapcsán hasít belém a felismerés, amikor az egyik ismert színésznőnk mondatát olvasom: A boldogsághoz bátorság kell. És valóban: a változáshoz, a változtatáshoz merészség kell. Meg egy jó adag elszántság és nyitottság. Nyitottnak lenni az újra, a másra, az első látásra szokatlanra.

Aztán persze meg is kell dolgozni a boldog pillanatokért, a boldogulásért, a sikerért. A munkában, az iskolában, a mindennapokban. Sokszor viszont épp csak meg kell látni és hagyni kell, hogy átéljük.

Mert van, amikor ott van az orrunk előtt, mégsem ismerjük fel. Egy csésze habos kávéban. Egy jóleső kocogásban. Egy kedves bókban. Mert mitől is lesz szebb és élhetőbb az életünk? Az apró rögtönzött kedvességektől.

Nekem az utóbbi hónapokban mindkettőből kijutott.

Mindkét fajta boldogságot tudom értékelni. Picit ritkábbak lettek ugyan a barátnős csacsogások, de talán épp ezért becsülöm meg őket még jobban. Nem tűntem el, akinek igazán fontos vagyok, továbbra is megtalál.

Nincs már bennem hiányérzet, szerencsére nem gyötör a „mi-lett-volna-ha” dilemmája. Ez nagyon fájna. Főleg sok-sok év múlva. Hisz már tíz éve motoszkál bennem a gondolat és nem hagy nyugodni.

Folyamatosan munkált bennem a vágy, egy nyitottabb, európaibb élet iránt. Mert szerettem volna a gyermekeimnek megmutatni, hogy van más út is. Vannak alternatívák. Hogy aztán az itt megszerzett tudással, újfajta szemlélettel felvértezve bárhol megállhassák a helyüket. Akár otthon, akár itthon.

Szerettem volna kipróbálni valami újat, belevágni valami másba, nyughatatlan lelkem új kihívás után ácsingózott. Ennyi kellett a boldogságomhoz. Kellett a tudat, hogy nekem ez is megy, hogy nyitva áll a kapu, csak be kell rajta lépni. És ha az ember belép ebbe az új világba, pont egy lépéssel közelebb kerül a boldogságához. Érdemes kipróbálni!

Ismét a teraszon ülök kávéval a kezemben. A helyszín szintén egy vidéki társasház, kedves szomszédokkal, sok zölddel. Irigylésre méltó környék, csend és nyugalom, gyönyörű kilátással, mókusokkal. Immáron a Lajtán túl. És a lelkemben béke van.

Újsággal a kezemben figyelem az ébredő természetet. Újra tavasz van. A korláton felszalad egy izgága mókus, hogy elcsenjen egy diót. Aztán már iszkol is tovább a dolgára. Nézek utána és örömmel nyugtázom, hogy minden rendben. Jól érzem magam. A helyemen vagyok. Egy darabig - biztosan.”

ITT OLVASHATÓ