Szerző: Ceglédi Zoltán
2017.03.03.
Ilyenkor rohadt nehéz büszkének lenni bármire, irgalmatlanul nehéz nem mások helyett is szégyenkezni.
Minden Egyes Eleme a plakátnak az üvölti, hogy ELRONTOTTUK! Eleve az a termék, ami ott satnyul a plakáton, ugye. Ez a szemétszafaládé, ez a hulladékhurka, ez a furcsán narancssárga, bizonytalan összetételű féregnyúlvány-nyesedék, ez egy kollektív szégyen. A híres magyar gasztronómia, a pompás magyar alapanyagok, mi? Miféle maradék izékből lehet összerakva, ha kilóját 890 forintért legyártották, elszállították a boltba, és még plakátra is tették; ja, és 27% áfát is belekalkuláltak?
A kekeckedők kedvéért: igen, lehet ehető lecsókolbászt csinálni. De nem ennyiből. Száz éve a virsli és a parizer is prémium ételnek számítottak, de akkor azokat még nem takonyból (hivatalos nevén mechanikusan szeparált húspépből) készítették.
Ma viszont esetleg a hulladék lecsókolbásszal (illetve a mögötte álló, tömeges szegénységgel, összetöpörödéssel) is foglalkozhatna a magyar kormány, mielőtt azon hupákol már féltucat miniszter és államtitkár, hogy a nemzetközi mogyorókrém az ugyanolyan kellemes textúrával bír-e Budapesten, mint Nápolyban, meg hogy milyen sört tiltsanak be Hódmezővásárhelyen a romániai sörgyártásra reagálva.
Ugyanis, és ez a másik szégyen, hogy ma egyre többen vannak, akiknek rohadtul mindegy ám, hogy a márkás mogyorókrém meg a csokitábla milyen összetevőkből áll, hiszen se így, se úgy nem érinti, mivel nincs rá pénze...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.