VÉGRE RÓLAM SZÓLNAK A HÍREK. A MINDENKORI PÁRT MINDENKORI HŰ SZOLGÁJÁRÓL

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.02.05.

Én, Rozsomák Rezső, a Párt hűséges híve, végre feljutottam a csúcsra.

Mindig igyekvő, tehetséges ember voltam, de az élet nem volt velem igazságos. Már egészen fiatal koromban pontosan tudtam, hogy mi a küldetésem. Szinte még át sem léptem a felnőtt kor küszöbén, de már feljelentettem az összes szomszédomat, rokonomat és ismerősömet. Éberség, mindig ez volt a jelszavam. Nyitott füllel és ökölbeszorult aggyal fürkésztem a környezetemet és jelentettem a Rendszer ellenségeit. Hamar felküzdöttem magam a ranglétrán, egészen a Párt Központi Bizottságának portájáig, ahol felelősségteljes munkám révén fontos posztot bízott rám Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs. Én lettem a Kapuk Őrzője, az életem árán is megakadályoztam volna, hogy bejusson az Ellenség. Szerencsére nem kellett feláldoznom magam, ezért tovább szolgálhattam a Pártot.

A magánéletem is szerencsésen alakult. A helyi párttitkár lányával kötött házasságom boldognak volt mondható. Az asszony ugyan kemény kézzel bánt velem, de csak ritkán vert meg komolyabban, többnyire megúsztam néhány pofonnal. Született két ronda gyerekünk, ma már öt nagyon csúf unoka boldog kacagása veri fel az otthonunk csendjét.

Szerettem volna magam is előbbre jutni a Pártban, de megrekedtem a portán. Nem baj, Rezső – mondtam magamanak mindig – mindenki ott tegye a dolgát, ahová a Sors rendelte. És én tettem szorgalmasan. Egyszer ugyan hibáztam, amikor feljelentettem valakit, aki részegen egy nagyon fiatal prostituálttal érkezett a Párt Központi Bizottságának épületéhez és be akart jutni, bizonyára azért, hogy bűnös orgiát rendezzen Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs irodájában. A kiérkező rendőrök vezettek rá a helyes útra, amikor elmagyarázták, hogy maga Kovátschy elvtárs főtitkár elvtárs akart bejutni az épületbe, a fiatal hölgy az unokahúga és az elvtárs nincs is berúgva, csak a vércukorszintje zuhant le vészesen és éppen ezért igyekezett az irodájába, mert az íróasztala fiókjában tartotta a szőlőcukrot. Hiába magyarázkodtam, hogy eltörött az SZTK szemüvegem, amikor két nappal azelőtt tiszteletlenül beszéltem a feleségemmel – megkérdeztem, hogy ő használta-e el a borotvahabot, holott láthattam volna (akkor még volt szemüvegem), hogy minden szál bajusza a helyén van -, mire ő jogos felháborodásában képen törölt egy vaslábassal és az új szemüveg még nem készült el.

Ez az incidens megpecsételte a sorsomat és a Pártban – pontosabban annak portáján – betöltött helyemet. Nem zúgolódtam a sorsom ellen, tettem a dolgomat, szabadidőmben pedig szorgosan jelentettem, ha valaki a rendszer ellen szervezkedett, tiltott rádióadásokat hallgatott, vagy más módon derült ki, hogy rendszeridegen. A mai napig büszke vagyok a Legnagyobb Leleplezésre. Szokásom szerint ellenőriztem a kukákat – az ember nem is gondolná, mennyi mindent elárul róla a szemét -, amikor egy banánhéjat találtam a 2/B-ben lakó Leanderék hulladékában. Banán! Márciusban! Amikor mindenki tudta akkoriban – ez még a múlt rendszerben volt -, hogy a banán csak december közepén terem meg, akkor is egy napig. Legfeljebb kettő. Természetesen haladéktalanul jelentettem az esetet. Azt nem tudom, mi történt Leanderékkel, de mi az asszonykámmal és a két ronda gyerekünkkel új lakáskiutalást kaptunk és beköltözhettünk a 2/B-be. Hiába, kell a szerencse is az élethez...

ITT OLVASHATÓ