- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Molnár Bálint
2017.02.08.
Nem leszek patetikus, mert az nem áll jól nekem. Aztán persze patetikus leszek, mert az most elkerülhetetlen.
Nem vagyok alkalmas vezetőnek. Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzők, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt.
Csalódtak bennem, csalódtam bennük.
Ezt Sándor Mária, a feketeruhás nővér nyilatkozta a 168 órának. A lap holnapi számában megjelenő interjú előzeteséből sok minden kiderül, amitől az embernek átmenetileg legalább is elmegy a kedve. Nagyjából mindentől. Pedig az egész interjú csak holnap lesz olvasható, de nekem ennyi is elég volt.
Máriának nincs munkája, de esélye sem maradt munkát találni. A felvételi beszélgetéseken rendszerint közlik vele, hogy nem értenek egyet az elveivel, így aztán a visszahívások is elmaradnak. Mint ahogy társai is elmaradoztak mellőle, mint ahogy az egészségügyi dolgozók sem állnak mögötte.
Mária elfáradt. Öngyilkosságot kísérelt meg. Egészen konkrétan felvágta az ereit, de megmentették. Ennyi volt, végképp távozik a közéletből. Emelt fővel szeretne. Meg békében élni. Tavaly már majdnem feladta, de akkor még sokan kérték, hogy maradjon. Mária maradt és vívta a maga kis szélmalomharcát az egészségügy átalakításáért. Ma már úgy érzi kár volt. Ráment az egészsége.
Nem akarok patetikus lenni, de az leszek. És istentelenül szégyellem is magam. Azért, ahogyan a békemenetelő fülke- és fotelforradalmárok országa cserbenhagyta Sándor Máriát. A csendes, kényelmes túlélésre játszó, kifogásokat és bezzegeket kereső, a túlcsorduló nemzeti öntudattól kettőig nem látó magyar társadalom közönye elnyelte Sándor Máriát. A fekete ruhás nővért, aki csak normális, emberi körülmények között szerette volna a hivatását gyakorolni. Elnyelte a vigasztalan pöcegödör. Ahol úgy áll ki ember az emberért, saját magáért, a másikért, egy ismeretlen másikért, ahogyan Sándor Máriáért. Pontosan úgy, ahogy a fenti ábra mutatja.
Nem, Sándor Mária küzdelme nekünk nem volt elég drámai és tragikus. Mert mi szenvedni szeretünk, nekünk látni kell a hús-vér fájdalmat, azzal együtt tudunk érezni, akkor talán mozdulunk. Mozdulunk, ha gyászolni kell, ha önmagunkat sajnálhatjuk mások szerencsétlenségében, de Mária harca egyszerűen nem érte el az ingerküszöbünket. Nem értettük, mit akar, miről beszél, miért akarja annyira. Azt mondták a sokkal okosabbak és hatalmasabbak, hogy a rothadó egészségügy egy mítosz, nettó demagógia. Ugye hogy még mindig nem omlott össze? Akkor meg miről beszél ez a nő?
A tévé előtt, az interneten köpködtük, hogy alkalmatlan, hogy elcsuklik a hangja beszéd közben, hogy érzelemből nem lehet, hogy nem is érti, mi történik körülötte, hogy színészkedik, hogy gyenge, hogy miért szólal fel pártrendezvényen, hogy miért járja/nem járja a vidéket, hogy mégis miben bízik, hogy mit képzel magáról? Mi már akkor megmondtuk, hogy megvezették, hogy belevitték, hogy kihasználták, hogy visszaéltek a jóhiszeműségével, hogy úgysem lesz semmi a vergődéséből. Mi jobban tudtuk a fotelben ülve, hogy mit kellene, és mit nem lett volna szabad tennie. Megvolt a véleményünk róla, hogy a Jobbik meg aGyurcsány meg a többiek, és különben is miért ment oda.
Mielőtt bárki megsértődne és magára venné, ha mindez rá nézve nem aktuális, folytatom. Sándor Mária magányos harcos tragédiája ennek az országnak az erkölcsi bizonyítványa is egyben. A mi közös szégyenünk. Szimbólum. Az eltaposható, megalázható, rongyként eldobható kisember szimbóluma. Aki felemeli a fejét, veszi a bátorságot, kiáll a véleménye, az elvei mellett, ám azonnal vannak harmincan akik eltapossák. Ha nem is húzzák vissza abban a pillanatban, idővel elfárad, elbukik. Ő az, aki akkor is vette a bátorságot, amikor tudja, hogy kirúgják, ellehetetlenítik. Pedig ugyanannyi veszítenivalója volt, mint bárki másnak.
Sándor Mária nem oldotta meg helyettünk az egészségügy problémáit, nem buktatott kormányt. Belefáradt. Hogyan is tehette volna? Még melléállni sem voltunk képesek. Pedig nem azt kérte, hogy érte álljunk ki, hanem hogy magunkért. Az apánkért, az anyánkért, a nagyszüleinkért, gyerekeinkért, leendő önmagunkért. Mindenkiért, aki egyszer is szembesült már életében a fűtött gyepes stadionok árnyékában rothadó magyar egészségügyi rendszer csodájával, és tudja, hogy ez mit jelent. Függetlenül attól, hogy kire szavaz, hogy mennyire fázik -10 fokban, és hogy a kedvenc sorozatát esetleg lekési...
Ezt Sándor Mária, a feketeruhás nővér nyilatkozta a 168 órának. A lap holnapi számában megjelenő interjú előzeteséből sok minden kiderül, amitől az embernek átmenetileg legalább is elmegy a kedve. Nagyjából mindentől. Pedig az egész interjú csak holnap lesz olvasható, de nekem ennyi is elég volt.
Máriának nincs munkája, de esélye sem maradt munkát találni. A felvételi beszélgetéseken rendszerint közlik vele, hogy nem értenek egyet az elveivel, így aztán a visszahívások is elmaradnak. Mint ahogy társai is elmaradoztak mellőle, mint ahogy az egészségügyi dolgozók sem állnak mögötte.
Mária elfáradt. Öngyilkosságot kísérelt meg. Egészen konkrétan felvágta az ereit, de megmentették. Ennyi volt, végképp távozik a közéletből. Emelt fővel szeretne. Meg békében élni. Tavaly már majdnem feladta, de akkor még sokan kérték, hogy maradjon. Mária maradt és vívta a maga kis szélmalomharcát az egészségügy átalakításáért. Ma már úgy érzi kár volt. Ráment az egészsége.
Nem akarok patetikus lenni, de az leszek. És istentelenül szégyellem is magam. Azért, ahogyan a békemenetelő fülke- és fotelforradalmárok országa cserbenhagyta Sándor Máriát. A csendes, kényelmes túlélésre játszó, kifogásokat és bezzegeket kereső, a túlcsorduló nemzeti öntudattól kettőig nem látó magyar társadalom közönye elnyelte Sándor Máriát. A fekete ruhás nővért, aki csak normális, emberi körülmények között szerette volna a hivatását gyakorolni. Elnyelte a vigasztalan pöcegödör. Ahol úgy áll ki ember az emberért, saját magáért, a másikért, egy ismeretlen másikért, ahogyan Sándor Máriáért. Pontosan úgy, ahogy a fenti ábra mutatja.
Nem, Sándor Mária küzdelme nekünk nem volt elég drámai és tragikus. Mert mi szenvedni szeretünk, nekünk látni kell a hús-vér fájdalmat, azzal együtt tudunk érezni, akkor talán mozdulunk. Mozdulunk, ha gyászolni kell, ha önmagunkat sajnálhatjuk mások szerencsétlenségében, de Mária harca egyszerűen nem érte el az ingerküszöbünket. Nem értettük, mit akar, miről beszél, miért akarja annyira. Azt mondták a sokkal okosabbak és hatalmasabbak, hogy a rothadó egészségügy egy mítosz, nettó demagógia. Ugye hogy még mindig nem omlott össze? Akkor meg miről beszél ez a nő?
A tévé előtt, az interneten köpködtük, hogy alkalmatlan, hogy elcsuklik a hangja beszéd közben, hogy érzelemből nem lehet, hogy nem is érti, mi történik körülötte, hogy színészkedik, hogy gyenge, hogy miért szólal fel pártrendezvényen, hogy miért járja/nem járja a vidéket, hogy mégis miben bízik, hogy mit képzel magáról? Mi már akkor megmondtuk, hogy megvezették, hogy belevitték, hogy kihasználták, hogy visszaéltek a jóhiszeműségével, hogy úgysem lesz semmi a vergődéséből. Mi jobban tudtuk a fotelben ülve, hogy mit kellene, és mit nem lett volna szabad tennie. Megvolt a véleményünk róla, hogy a Jobbik meg aGyurcsány meg a többiek, és különben is miért ment oda.
Mielőtt bárki megsértődne és magára venné, ha mindez rá nézve nem aktuális, folytatom. Sándor Mária magányos harcos tragédiája ennek az országnak az erkölcsi bizonyítványa is egyben. A mi közös szégyenünk. Szimbólum. Az eltaposható, megalázható, rongyként eldobható kisember szimbóluma. Aki felemeli a fejét, veszi a bátorságot, kiáll a véleménye, az elvei mellett, ám azonnal vannak harmincan akik eltapossák. Ha nem is húzzák vissza abban a pillanatban, idővel elfárad, elbukik. Ő az, aki akkor is vette a bátorságot, amikor tudja, hogy kirúgják, ellehetetlenítik. Pedig ugyanannyi veszítenivalója volt, mint bárki másnak.
Sándor Mária nem oldotta meg helyettünk az egészségügy problémáit, nem buktatott kormányt. Belefáradt. Hogyan is tehette volna? Még melléállni sem voltunk képesek. Pedig nem azt kérte, hogy érte álljunk ki, hanem hogy magunkért. Az apánkért, az anyánkért, a nagyszüleinkért, gyerekeinkért, leendő önmagunkért. Mindenkiért, aki egyszer is szembesült már életében a fűtött gyepes stadionok árnyékában rothadó magyar egészségügyi rendszer csodájával, és tudja, hogy ez mit jelent. Függetlenül attól, hogy kire szavaz, hogy mennyire fázik -10 fokban, és hogy a kedvenc sorozatát esetleg lekési...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.