MINT EGY RÉGI BARÁTOM...

FÁY MIKLÓS BLOGJA
Szerző: Fáy Miklós
2017.02.06.

Nem a megfelelő embert zaklatom a kérdéseimmel. Ez az első érzésem, miközben Pertorini Rezsőt, a Nemzeti Filharmonikusok cselló szólamvezetőjét hallgatom. Ha Kocsis Zoltán betegségeiről, testi szenvedéseiről akarok többet megtudni, vagy inkább a betegségek zenére gyakorolt hatásáról, nem ő fogja megmondani, hogy mi történt. Másfelől viszont éppen a megfelelő ember zaklatom, azt, aki negyven éve játszik a zenekarban, Ferencsikről is tud mesélni, és rajta keresztül egy zenei intézményről, amely ebben a formájában több mint egy ember, több, mint változó emberek közössége, önállóbb, sokgenerációs jelenség, amelyről mindenki el tudja dönteni, mennyire fontos neki, mennyire kötődik hozzá. 

- Nagyon régóta ismerem Kocsis Zoltánt, nyolcadikos korom óta. Ő ugyan más osztályba járt, de az énekórák nemek szerint össze lettek vonva, mert a mutálás után a fiúk nem akartak énekelni a lányok előtt. Így se énekeltünk nagyon. Aztán a konzervatóriumba kerültem, bár akkor sem jártunk együtt, Zoli magántanuló volt, de a szünetekben bejárt Ránki Dezsőhöz, aki egy évig a padtársam volt.

- Különleges gyerekek voltak?

- Hihetetlenül kiemelkedtek a mezőnyből. Zolira akkor is jellemző volt ez a különös akaraterő, ami talán kétélű dolog. Én is tudtam, milyennek kellene lennem, de valahogy soha nem tudtam olyan is lenni. Engem is lekötött, amit csináltam, de azért más dolgok is foglalkoztattak. Talán nem is akaraterő kérdése ez, csak egyszerűen őt egy életre lekötötte egy foglalkozás, egy pálya, művészetág, hivatás, és nem is nagyon tud mást csinálni. Amikor szünet volt a zenekarban, már a Nemzeti Filharmonikusoknál, Kocsis leült és zongorázott.

- Emellett azért sokoldalú volt, nem? Olvasott ember, érdekelte a képzőművészet...

- Az, hogy az agy űrfogata nagyon nagy volt, és más dolgokat is magas színvonalon tudott csinálni, az egy speciális dolog. Mondjuk egy Bernsteinnél fordult elő ilyesmi. Ez az ő szerencséje. A zene az nála teljesen külön élet volt. Így aztán a betegségének olyan nagyon sok jelét én nem tapasztaltam, bár az utolsó két hónapban, amikor rohamosan gyengült, én pont nem játszottam. Előtte ugyanazt éreztem: hallatlanul pontos volt, végig ő tartotta a próbákat...

ITT OLVASHATÓ