Szerző: Lukácsi Katalin
2017.02.24.
Nem először szembesülök vele. Először nyáron rendültem meg, amikor láttam, mekkora gyűlölet veszi körül hazánkban Ferenc pápát, azt az embert, aki semmi mást nem tesz, mint a hegyi beszéd pontjait éli. Naiv? Kétszínű? A hegyi beszéd szerzőjére is hullanak akkor ezek a rágalmak.
Másodszor az a közöny rendített meg, ami a legnagyobb ellenzéki lap és egyben a legolvasottabb közéleti napilap megszüntetését fogadta. Kezdetben azzal érveltek, hogy gazdasági okok… aztán a megszüntetett lap ’89 előtti tetteit hánytorgatták fel. A legolvasottabb ellenzéki lap intézmény, függetlenül a már régen elhagyott múltjától, amivel nem számolt el kevésbé, mint bárki közülünk (jó, én még fiatal vagyok ahhoz, hogy lehetett volna állampárti múltam).
Harmadszor pedig most rendülök meg, hogy mekkora gyűlölethullám fogad egy fiatal csapatot, akik közül páran külföldről költöztek haza, páran állasukat adták fel vagy veszélyeztetik, mindezt egyszerűen csak ezért az országért. A gyűlölet pedig azért fogadja őket, mert pár pontban eltérő a véleményük.
Különben mi jelentősége van annak, hogy 2024-ben vagy egyáltalán valaha olimpia lesz Magyarországon ahhoz képest, hogy élünk békében és gyarapodva? Mi jogosít fel minket a gyűlöletre? A hálát és az alázatot felejtjük el. Nap mint nap hálát kell(ene) adnunk azért a csodáért, hogy egyáltalán létezünk. Azért a rengeteg kincsért, ami Magyarországon a birtokunkban van! Még ma is, még Trianon után is, annyi mindenünk van, amit nem győzhetünk megköszönni! Annak a csodának a mámorában kell(ene) élnünk, hogy van egy pont ebben a széles világban, ahol a magyar – ez a páratlan és gyönyörű nyelv – az államnyelv, és ahol megérthetjük egymást! Mi mégis a gyűlöletre pazaroljuk az erőnket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.