Szerző: HaFr
2017.02.12.
Orbán csak annak tűnhet újszerűnek, aki nem ismeri a magyar nacionalizmus kétszáz éves érvrendszerét. Röviden tudni kell ehhez, hogy a nyugati nacionalizmusok -- ahol a nemzetek és az államok kiterjedése nagyjából, hanem is mindig egybeesett -- elsősorban modernizációs doktrínák voltak: a szétszabdalt dinasztikus-feudális politikai és társadalomszerkezetet átalakítását fejezték be a modernizációnak és az iparosításnak sokkal jobban megfelelő, közös nyelven, eredettörténeten, kultúrán és nemzeti vízión alapuló, polgárosult közösséggé. Kelet-Európában (a Lajtán innen) ellenben a nacionalizmusok alapvetően függetlenségi ideológiák voltak és maradtak. Ez a különbség alapvetően befolyásolja az itteni nemzetek mai gondolkodását is.
A magyar nacionalizmus függetlenségi ambíciókkal született, a modernizációs komponense csak a legértőbb magyarok, az ún. liberális nacionalizmus képviselői (Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Mocsáry, Eötvös, Ady, Bartók, Márai) szemében vált a függetlenséggel egyenrangú, ha eltérő súllyal és eszközökkel is kezelt témává. A polgárosodás programja leginkább akadozott, a kétszáz éve alatt nem vált nemzeti programmá, és ha szembekerült a függetlenségi paradigmával (a vármegyei nemesség ellenállását kiváltva már a kezdet kezdetén), akkor rendre vereséget szenvedett. Ezért a modernizáció töredezetten, változó társadalmi rétegek és ideológiák képviseletében valósult csak meg, sosem vált olyan erejévé a nacionalizmusnak (a nemzeti gondolkodásnak), mint a függetlenségi eszme.
A függetlenségi beszédmód nyilvánvalóan feltételezi az ellenségeket is, akik korábban Bécs és a nemzetiségek, utána a sorba belépve az antant és a zsidók, Moszkva és a hazai kommunisták lettek, mára kiegészülve Brüsszellel, a migránsokkal, a liberalizmussal és a Soros által pénzelt belső ellenséggel. Kétszáz év magyar nacionalizmusában a külső és a belső ellenségek kart karba öltve jártak, és legtöbbször "összefogtak" egymással a magyar etnikum szuverenitása, az állami függetlenség, adott esetben a nemzet léte ellen. A függetlenségi nacionalizmus mindig is domináns érzület volt, és az is maradt, ahogy Nyugaton a modernizációs nacionalizmus volt és maradt az. A kettő között meg az ég és a föld a hatékonyságban.
Trianon és Auschwitz ugyanígy válaszok a külső és a belső ellenség megelőző "támadására", egyetlen narratíva részei, csakhogy Magyarországon a közösen szélesített zsákutcában szétvertük és azóta sem értjük ezt a (nacionalista) narratívát, hanem építettünk ehelyett kettőt etnicista (kb. magyar-fajvédő és zsidó-modernizációs) alapon, amelyek értelemszerűen megakadályozzák az egyetlen lényegi kérdéssel, a függetlenségi nacionalizmussal való szembenézést. Terméketlen álparadigmák csapnak össze, de ennél is van egy még sokkal súlyosabb felismerés, amellyel adósak vagyunk magunknak: konkrétan, hogy a nemzetünket visszavonhatatlanul hibás ideológiai-érzelmi alapra helyeztük, mert a nemzetté válás egy olyan függetlenségi narratívában valósult meg, amelynek alig kitapintható a modernizációs-reflexív összetevője, következésképp a kétszáz éve során így létrejött nemzet sosem lesz befejezett: modernizációra önmagától képtelen, a függetlenségi beállítottsága miatt ezt másoktól aligha viseli el magán, viszont államnemzetileg -- ez etnikum és az állam egybeesését nézve -- hiányos, azaz örökösen frusztrált, önemésztő marad. A magyar nacionalizmus programja önromboló nemzetet hozott létre és táplál, a "magyar" mint olyan az ebben az országban élő emberek sorsa ellen feszül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.