HAZAÉRKEZVE EURÓPÁBA

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő/Norm
2017.02.14.

Az alábbi írásnak már a története is érdekes, hiszen három hónappal a megérkezés után írta Norm, az északi. Aztán eltette az asztalfiókba. Ennek lassan egy éve, most küldte el, miután újraolvasva rájött, hogy amit akkor első fellángolásnak gondolt, az azóta sem változott. (Az ország nevét a szerző kívánságára nem teszem közzé.)


„Még csak három hónapja élek itt a kicsit sem fagyos északon és még minden nap tartogat valami újat, valami olyat, ami eltér mindattól, amit otthon megismertem és megszoktam.

Mégis, valahogy az első pillanattól, ahogy gépünk landolt a jeges kifutón, otthon éreztem magam. Persze az embernek először jól esik ez az otthonos érzés: úgy érzi, valójában csak most érkezett haza. Otthonról haza.

Mert magyarként magam mögött hagytam a Kárpátokat, a Túró Rudit és persze: az imádott Budapestet, melyről, ha jól emlékszem Kosztolányi jegyezte meg találóan, hogy van egy fajtája a szerelemnek, amit csak azok éreznek Budapest iránt, akik nem ott születtek.

Én is ilyen vagyok: szenvedélyesen és megmásíthatatlanul szerelmes vagyok és leszek Budapestbe. Mégis magam mögött hagytam és persze sok minden mást is: családot, megmaradt barátokat, gyermekkorom helyszíneit, a Balatont, Erdélyt, a Dunát és azt a rossz és jó értelemben is vett otthonos érzést, hogy tudunk egymásról.

Hogy belelátunk egymás életébe és beszélünk róla - sajnos inkább egymásról, mint egymással -, de valahol mélyen mégiscsak jó szándékból, féltésből. Legalábbis szeretném ezt hinni...

Hazaérkeztem a közösen elfeledett emlékbe

Szóval igen: magyarként sok mindent magam mögött hagytam. De mégis: emberként és európaiként nem tudom másként érezni, mint úgy, hogy megérkeztem. Hogy hazaérkeztem. Emberként a normalitásba.

Abba, hogy az ember nem szorongásra, félelemre vagy feszültségre született. Abba a mindennapi - a mi szemünkben mégis szinte Mars-béli - tapasztalásba, hogy ha bizalommal fordulsz a másik ember felé, akkor minden meg fog oldódni.

Abba az ugyan csak halványan, de még az én közép-európai szívemben is pislákoló reménybe, hogy az emberek jók és szeretetből, szeretni születtek. Egyszerűen hazaérkeztem abba a közösen elfeledett, közösen meggyalázott emlékbe, hogy milyen volt embernek lenni.

És hazaérkeztem Európába is: egy másik értelemben. Mert újra kultúra, hagyomány, önazonosság és ettől fűtött vendégszeretet vesz körül. A legkiválóbb fajta nacionalizmus. Ami nem abból áll, hogy valaki ellen határozzuk meg önmagunkat, vagy hogy irigyen panaszkodjunk amiatt, hogy másnak miből mennyi jutott.

Ez a hazafiság olyan, mint amilyen a miénk volt, amikor még szabadott büszke magyarnak lenni. Ez a hazafiság azt emeli magasba, ami benne különleges és egyedi. Szélesre tárja az ablakot, hogy megmutassa a világnak egyéniségét, különleges kultúráját, tájainak valószínűtlen, semmihez sem hasonlítható szépségét..."

ITT OLVASHATÓ