Szerző: presshelsinki
2017.02.01.
Húsz éve hunyt el Solt Ottilia (1944–1997). Egyre kevesen tudják, ki volt ő, és mennyire kiemelkedő alakja volt a hazai szociális és emberi jogi mozgalomnak. Nem csupán az idő fedi el jelentős életművének valódi kontúrjait, hanem az emlékére rakódó legendák és ellenlegendák, olykor egyenesen rágalmak. De az is igaz, hogy a bizonyos értelemben romantikus regényhősöket idéző figurája miatt sokan már életében legendaként tekintettek rá, noha egyáltalán nem tartott igényt az „egyszemélyes nemzeti intézmény” vagy a „morális iránytű” gőgös és életidegen szerepére.
A rejtőzködő vagy elhazudott lényeget megértő és feltáró „hírmondó” akart lenni, aki nem hűvös távolságtartással, hanem a valóság intenzív ismeretére alapozva igyekszik formálni politikát, közgondolkodást. Szociális és emberi jogi programja kanti alapokon nyugodott: méltóságot mindenkinek! Szegénynek, cigánynak, nőnek, állami gondozottnak, rendszerellenzékinek, egykori kuláknak, zöld aktivistának vagy éppen perbe fogott bankvezérnek. Minden méltóságában megalázott embernek. Valahogy hasonlóan gondolkodott a szegénységről, amely szükségszerűen jár együtt jogfosztottsággal is, mint a Nyugat legjobb írói: vannak élethelyzetek, amikor akár egy finánctőkés is segítségre szorul, amikor az ő természetes jogait is fenyegetik. Mondjuk, a magyar történelem eleve rengeteg ilyen, „egyszer fenn, egyszer lenn” fordulatot produkált. Az alul vagy a margón lévők mindig számíthattak Solt Ottiliára. És nem csak okos szavaira...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.