Szerző: Határátkelő/Din Serpahis
2017.02.24.
Mielőtt belevágnánk a mai történetbe, egy mondatban hadd emlékezzek meg arról, hogy a mai a 2000. poszt a blog történetében, ami öt és fél év alatt azt hiszem, nem kevés. Már sokszor elmondtam, de most is leírom, mert mindannyian tudjuk, hogy igaz: nélkületek nem létezne a blog, és bár az elmúlt években sok minden változott, a törzskommentelők közössége is cserélődött, de azért a történetek, írások még mindig érkeznek, ami nekem minden egyes alkalommal csoda. Szóval köszönöm, hogy vagytok és hogy általatok ez a blog is lehet.
Most pedig lássuk a mai írást, amit (ha már törzsolvasók és kommentelőnk) Din Serpahis küldött Svájcból, és amiben azt a pillanatot próbálja megragadni, amikor először érezte otthon magát – mit mondjak, neki ez elég hamar jött, hogy aztán az is kiderüljön, mi a határátkelés egyik nagy csapdája. (A képeket is köszönöm neki.)
„Mivel nemrégiben Határátkelő megkért, hogy írjak erről, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat... csapjunk is a lovak közé!
Egy vidéki nagyvárosban nőttem fel kimondottan kellemes közegben. Szerető család, barátok, hobbik, amik odakötnek - így aztán az egyetem elvégzése után a legtöbb évfolyamtársammal ellentétben nem mentem Budapestre, hanem megpróbáltam helyben boldogulni.
Szerencsém volt, egy kisebb kitérőt követően bejutottam egy helyi IT céghez, ami országos viszonylatban is érdekes, multinacionális projekteket és ezzel együtt korrekt fizetést kínált. Igazából mindenem megvolt, jól éreztem magam.
Már nem elégített ki a munkám
Aztán ahogy teltek múltak az évek, éreztem, hogy valami zavar. Maga a munkahely borzasztóan statikus volt, egyáltalán nem volt fluktuáció. Nem is meglepő, hiszen gyakorlatilag a város legjobb IT cégéről beszélhettünk, aki innen menni akart, az egyben a városból is távozott, és a legtöbben ezt nem vállalták fel.
Belső mozgás hiányában viszont az előrelépési lehetőségek is borzasztóan bekorlátozódtak, és azt vettem észre, hogy egy idő után nem elégít ki a munkám. A főnökömnek is volt pár furcsa húzása, ami egyre jobban kezdett zavarni, így aztán elkezdtem gondolkozni a váltás lehetőségein.
Budapestet sohasem szerettem, úgyhogy mindennek az lett az eredménye, hogy miután a feleségem elvégezte az egyetemet, elkezdtem külföldi állásokat nézegetni. Pár hónap után be is akadt egy egész jónak tűnő bécsi ajánlat, így fogtuk magunkat, és kiköltöztünk Ausztriába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.