Szerző: Pais-H-Szilva
2017.01.05.
Január 2-a van, kihalt, deresre fagyott Szombathely. A színház előtt simán leparkolunk, ilyet is ritkán látni. Órákon át ülünk aztán vaksötétben. Nincs fény, sem díszletek, csak a homály, aztán a teljes holdfogyatkozás. A vaksötétben fura zörejek hanggá, aztán történetekké alakulnak, kibontakozik a Holokauszt borzalma. Leírhatatlan, feldolgozhatatlan ez az örvény, zeneileg az a szépség, ami közben körülvesz és lehúz, túl azon, hogy nem tudjuk, ki beszél és ki zenél.
Nem lehet nem írni erről az előadásról, pedig utána megszólalni sem volt egyszerű, órákon át csak a csendre vágytunk. Annyira más, annyira jó színház ez, hogy muszáj elmondani!
Szombathelyi kötődésű is ez a darab, annyiban, hogy a rendezője a Weöres Sándor Színház egyik állandó visszatérője, Mohácsi János (Mágnás Miska, A falu rossza, Parasztopera), egyik szereplője pedig Bánfalvi Eszter, a társulat tagja. A Dohány utcai seriffet egyébként a Füge és Kaposvári Egyetem (Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház) vitte színre, négy éve.
Ülünk a székeken, a láthatatlanná sötétedő térben, a hangoknak és zörejeknek teljesen kiszolgáltatva. Egy idő után már nem érzékeljük, mikor van nyitva vagy csukva a szemünk, összemosódik kint és bent, a szöveg és a zörejek, látjuk a gettót, a halálmenetet, a gázkamrák poklát, Mengelét, az 50 méteres gödröket, ahová a magyar zsidókat ezrével lőtték be, mert nem bírták a gázkamrák a tömeget. A holttesteket aztán saját zsírjukkal locsolták a feltornyosult máglyán. Szúrnak közben a zsidó viccek, „például, tudják, mi a különbség kenyér és zsidó között? A kenyér nem dörömböl a kemenceajtón. ”. Fáj, ami istentől-embertől elrugaszkodott.
A színdarab szövegét Mohácsi János és a szereplők közösen válogatták.
Sokféle forrásra ráismerhetünk, Claude Lanzmann: Shoah című filmjének részleteire, Konrád György visszaemlékezéseire. Fájnak, pedig ismerjük, tudjuk, hallottuk, láttuk szinte már minden mozzanatát a Holokausztnak, de további történetek mosódnak össze ezzel a sötétséggel.
Bevon, megérint, nem öncélú, hiteles és szép előadás lett
Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy látni kezdünk, egy gyertya lángja tűnik fel, homályosan, a színészek elcsendesedve kihátrálnak a nézőtérről. Maradunk csöndben, a holokausztot átélők borzalmával a fejünkben. Lüktetnek a dalok, kattognak a fejünkben a szörnyűségek, ketyegnek a viccek. Nem mozdul senki, imádkoznánk legbelül. Mire visszatérünk, hosszú percek telnek el.
Jó felállni, kimenni, levegőt venni, és tudni, mi elmehetünk ebből a sötétből...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.