Szerző: repeti
2017.01.
L. Ritók Nóra még 2010 végén a blogjában így összegezte az általuk végzett munka eredményeit:
"Év vége van. Az ember összegez, visszatekint, értékel. Hogy mi változott. Megtérült e a befektetett energia? Hol, mi nem sikerült? Mi az, amire lehet építeni jövőre?
Sokan mondják nekem: úgysem érsz el semmit. Fölösleges energia. Semmi nem változik. Én nem így érzem. Van változás. Hol nagyobb, hol kisebb. Nyilván a lehetőségektől is sok függ. De az alap már alakul azok kihasználásához.
Próbálom összegezni az eredményeket. Amit lehet, nem lát más, mert nem rendszeres a kapcsolata a családokkal, nem tudja összehasonlítani a napokat, heteket, hónapokat.
Sok mindenben segítettük őket. Étkezési díj befizetésekkel, villanyóra visszakötésekkel, segítettünk gyógykezeléseket, honosításokat, más hivatali ügyekben közreműködtünk, ott voltunk születéseknél és temetéseknél, költözéseknél és visszaköltözéseknél, munkahelykeresésnél, és feketemunkánál, próbáltuk enyhíteni a mindennapok gondját élelmiszerosztásokkal, meleg ebédekkel, állandó ruha-és cipőadományokkal, bútorokkal, WC-kel, konyhai felszerelésekkel, építőanyagokkal. Próbáltuk szebbé tenni az ünnepeket, emlékezetessé tenni a születésnapokat, készítettünk családi fotókat, rendeztünk közös programokat, szerveztünk kirándulásokat, táborokat azoknak, akik sosem jutottak volna el. Befizettünk iskolai előadásokra, mikuláscsomagokra, kifizettünk ballagó-képeket, és ballagó-ruhákat, hogy az iskolában egyenlőnek érezzék magukat. Kerestünk jogorvoslatot, ha másképp nem ment. És segítettünk még sok mindenben, tüzelőtől takaróig, csekkbefizetéstől benzinköltségig, mindenben, amikor krízishelyzet alakult ki, és nem volt, aki segítsen. Segítettünk meghallgatással, biztatással, jó szóval., együttgondolkodással. Próbáltuk visszaszorítani az uzsorát, a lopást, az agressziót.
Ez az egyik oldal. Már látom sokakban a kérdést: és ők? Mit tettek ők?
Először is megbíznak bennünk. Sokan. És velük már lehet szabályokról beszélni. Hogy a segítség ne egyoldalú legyen.
Náluk már lettek tisztább házak, kifestett, leburkolt szobák. Összeszedett szemét. Kártyás villanyórák, csökkenő tartozások. Iskolába járó, felszerelést megbecsülő gyerekek. Kevesebb verekedés. Érzékelhetően nagyobb lett a nyugalom a felnőttek között is. Kevesebb a cirkusz, az ordibálás, a verekedésbe torkolló konfliktus. Lettek jobban öltözött, tisztább gyerekek. Ruhában és cipőben. Kevesebb a fejtetű. Kevesebb a patkány. Kevesebb a kórházba kerülő gyerek.
Kicsit csökkent rajtuk a kilátástalanság terhe, mert ott vagyunk, segítünk, visszamegyünk. Már nagyon ritka az ellenünk fordulás, a vádaskodás. Már kölcsönössé vált az egymást tisztelő kommunikáció. Már nem kell remegniük, egymást taposniuk a lehetőségért. Mert lesz másik. Tudják, visszamegyünk.
Persze sok minden nem lett. Mert megmaradt az uzsora, sokaknak könnyebb még mindig a lopás, mint a megszerzés lehetőségének törvényes megkeresése. Megmaradt az ellenségeskedés bizonyos családok között. Nem tudtam tenni a túl sok pénzért szállítók ellen sem, akik kihasználják a másik baját, és mindig emelve az árakat visznek hivatalba, orvoshoz. Még mindig fel-fellángol köztük a „más biztos többet kapott” érzés. Nem lettek még kiskertek, még mindig túl sok az otthon heverésző felnőtt. Már nem a „kérni-kapni mindenáron” szemlélet a jellemző, de még vannak, akik megpróbálják, ha kell hazugságokkal is. Még vannak, akik továbbadják, amit kaptak. Pénzért, másoknak. Még vannak csicskák, a másik nyomorultra irányuló megalázás. Még mindig túl sok a gyerekként teherbe eső lány.
Még nincs munkahely. Ha lenne, az sokat segítene. Az látványos javulást hozna, tudom. De ehhez nem vagyok elég.
Van tehát eredmény: a nyugalom, a bizalom, a remény, ami lassan tenni akarássá alakul.
Mi kellett hozzá? Először is megpróbálni megérteni ezt az egészet. Még mindig próbálom. Aztán kellett az állandó jelenlét, segíteni akarás, türelem, folyamatos megerősítése a jónak, elfogadás, odafordulás, és persze támogatók, akik adják mindazt, amivel segíthetünk. Így segíthetünk egy olyan rétegnek, ami már önerőből nem képes változtatni. Ahol a törvények adta kényszer sem segít. Ahol csak a szegénység átörökítése folyik. Ahol nem a jó szabályok szervezik a mindennapokat, az életet. A gyerekek életét is. Ezért kell folytatnunk. Miattuk. Nem szabad több generációt hagyni így felnőtté válni.
Talán még nem késő. Talán. De az biztos, hogy az utolsó pillanatban vagyunk."
Nóráék azóta sokat dolgoztak és dolgoznak. Segítenek, folyamatosan jelen vannak ott, ahol és amikor lenniük kell. Azokkal, akik nélkülük magukra maradnának kilátástalan helyzetükben. Az Igazgyöngy munkatársai azóta is egyre többféle módon igyekeznek segíteni a rászorulóknak, akik egyre többen vannak. Nekünk pedig emberi és szakmai példát mutatnak...
Mi minden történt náluk azóta? A kisfilm megnézése mellett érdemes beleolvasni "A nyomor széle" blog évenként összesített anyagaiba, amikből erre is választ kapunk:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.