Szerző: Boda András
2017.01.07.
Nyomot hagyni, méghozzá szépet: felelős kormányként alighanem ez is vezethette a lengyel testületet, amikor a vétel mellett döntött. Engedelmetekkel e ponton aláhúznám óvatosan, piros jumbó filccel: nem, nem a lengyel nemzeti bank elnökének negyvennel karcsúbb szívszerelme óhajtotta nyugodt körülmények között tanulmányozni valamelyik Rembrandtot vagy ifjabb Pieter Brueghelt; sem nem egy titkos és titokzatos tanácsos „kölcsönzött ki” a múzeum igazgatójának tudtával havi ötven euróért pár festményt egy belvárosi földszinti garzon főfalára, hogy ha csütörtökönként összejönnek nasivasizni a haverokkal, legyen már kulturált a környezet, akár csak jómaguk, sőt; és még csak nem is egy vidéki kis- vagy nagyváros polgármestere gondolta úgy, feldobná a céges vadászkastélyka ebédlőjét, ha Shakespeare mester kedvenc karosszéke terpeszkedne az asztalfőn.
Nem. Mi több, a lengyelek még a klasszikus einstandhoz is tökhülyék voltak: pedig csak meg kellett volna nézniük, milyen ügyesen keverték/keverik a kártyákat és zavarosítják a vizet magyar politikus kollégáik például a Csontváry-életmű környékén, illetve más esetben milyen visszafogottan, polgári és nemzeti tartózkodással tenyerelnek rá izomból egy világhírű magyar műgyűjtő magántulajdonára, csak mert nem hajlandó a felkínált vicces áron megválni a kiszemelt Munkácsy-festményétől, és azt hiszi (azaz valószínűleg inkább már csak hitte), Magyarországon is bízhat még valamiféle jogban. Idejön Amerikából, ugrál, de nem Andy a neve – na, hát ő bizonyosan lúzra van ítélve. Mert nem tudja, hogy itt a törvényt, ha kell, egy ember csinálja, olyanra, amilyenre csak akarja, ahhoz a figurához, amihez kedve szottyan. Tessék, itt lehet megnézni, 2.20-tól, kamerák előtt zajlik a tervkészítés, bujkálás és zavarbajövés nélkül: nos hát ez az igazán vérfagyasztó.
És akkor zárásképpen hadd jöjjön még egy összevetés, a piszkosul demagóg típusúból. A gyűjtemény 100 millió euróba, azaz 31 milliárd forintba került a lengyel államnak – és olyasmit vásároltak érte, ami mindenki javát szolgálja, mert mindenkié: igazából, jog szerint a lengyeleké, de rajtuk keresztül lényegében mindenkié, ha úgy tetszik, még az enyém is. Megveszem a két eurós zsugámat, és addig nézhetem rongyosra az egészet, amíg csak nyitva a múzeum.
Ezzel szemben az a magánnyugdíjpénztári vagyon, aminek maradéktalan elherdálásával és klasszikus szétrablásával néhány éve a magyar kormány írta be magát az emlékkönyvünkbe, 3000 milliárd forint, azaz tízmilliárd euró volt. A hermelines hölggyel súlyosbított, háromezer darabos Czartoryski-gyűjtemény árának százszorosa. És ez a 3000 milliárd, hadd tépjem fel ismét a nehezen hegedő sebeimet, eredendően a mi pénzünk, azokhoz folyt szét, akiknek a legkevesebb közük lett volna hozzá. Normális körülmények között legalábbis – de ilyenek nálunk nagyjából akkor voltak, amikor Leonardo a hermelin bajuszkáját festegette. Angyali türelemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.