Szerző: DIÓSZEGIHORVÁTHNÓRA
2017.01.11.
Az elmúlt hetet egyértelműen a hideg tematizálta. Kétféle hír jött velünk szembe: az egyik a példaértékű összefogásról mesélt, ahogy a társadalom megmozdult, és segített a rászorulókon. A másik viszont a kormány kőszívűségét taglalta: azt, hogy szerintük nincs semmi látnivaló, érdekesség a nagy hidegben, a civil szervezetek majd megoldják a rászorulók problémáit.
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. 2015 nyara. Emlékszik még valaki arra, milyen példaértékű volt az a társadalmi összefogás, amikor a menekültkrízis tetőpontján civilek, önkéntesek százai, ha nem ezrei igyekeztek megoldani az országon átvonuló tömegek problémáit?
Rajzoltuk a térképet, csomagoltuk a szendvicset, vettük a jegyeket, sátrakat állítottunk, fogkrémért rohangáltunk, és még ezer hasonló, apró és nagy gesztussal igyekeztünk emberhez méltó körülményeket biztosítani mindazoknak, akik átlépték az országhatárt megtörten, fáradtan, néha betegen, és a végletekig elcsigázva.
És mindeközben a kormány kerítést épített, szankcionált és fenyegetett, a civilek munkáját pedig nem csak semmibe vették, de ahol csak lehetett, még akadályozták is.
Felemelőnek semmiképp se nevezhető élmény volt.
Most ugyanez a helyzet. Tán csak annyival rosszabb, hogy most magunkról, magyarokról van szó, és egy olyan problémáról, aminek a 21. században nem kéne, vagy inkább nem lenne szabad problémának lennie. És mégis az. Emberek fagynak meg, hűlnek ki, halnak meg a hideg miatt évről évre. Ez lenne az a bizonyos jóléti társadalom, ahol folyamatosan jobban teljesítünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.