ÍGY BOCSÁTHATJUK MEG MAGUNKNAK, HOGY NEM VAGYUNK TÖKÉLETESEK

LELKIZÓNA BLOG
Szerző: SzabóElvira
2017.01.19.

A legtöbben ismerjük azokat a lelombozó helyzeteket, amikor több hétig tartó diéta után elcsábulunk egy kiadós nassolásra, majd szégyenkezve azt mondjuk, „most már megette a fene az egészet”. Függőségben szenvedők egy-egy hasonló botlás után szélsebesen adják fel az absztinenciát és esnek vissza, semmivé téve rengeteg erőfeszítést. Azok a diákok, akik az utolsó pillanatban kezdik el nagy sebbel-lobbal a felkészülést a vizsgákra, felmérésekre, azok a szülők, akiknek gyakran nem sikerül tartani a megtervezett napi rutint a családban, szintén jól ismerhetik a szégyenérzetet és talán gyakran mondogatnak magukban olyasmiket, hogy „fú, de gáz vagyok”.

Egyikünk sem tökéletes és hiba nélkül való; a valódi gond nem is ez, hanem hogy amikor azzal szembesülünk, hogy esendők vagyunk, amikor megbotlunk a csábításokkal folytatott harcban, akkor úgy véljük, ez egyenlő azzal, hogy elbuktuk az egész háborút. Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem oktatója és egészségpszichológus Akaraterő-ösztön című könyvében szellemesen „egye fene” hatásnak nevezi ezt a jelenséget. Azzal, hogy úgy véljük, mostantól kár a gőzért, hajlamosak vagyunk feladni az arra való egész törekvésünket, hogy betartsuk az egészséges étrendet, időben elkezdjünk felkészülni a megmérettetésekre stb.

Gyarló ember, vagy olyasvalaki, aki folyamatosan fejlődik?

Ezekben a pillanatokban úrrá lesz rajtunk a bűntudat. Mintha valami végzetes, helyrehozhatatlan hibát követtünk volna el, amitől az egész világ összeomlik – általánosítunk: nem azt mondjuk, hogy „ebben fejlődni akarok”, hanem azt, hogy „ó, én lúzer”. És mintha ez az itt és most elszenvedett kudarc azt is jelentené, hogy a jövőben most már mindig ez a forgatókönyv érvényesül majd.

A szigorú hang, ami megszólal bennünk ilyenkor, a lelkiismeretünk. A lelkiismeret alapvetően egy hasznos belső intézmény, ami gyerekkorban alakul ki a szülőktől, gondozóktól hallott intések, tanácsok, utasítások, tiltások hatására, és arra szolgál, hogy vezérelje a döntéseinket és a cselekedeteinket akkor is, amikor a szülők és egyéb gondozók már levették rólunk óvó és irányító kezüket. Ám a lelkiismeretünk túlbuzgó hajcsárrá válhat, kérlelhetetlen szigorral üldözve a hibákat – ez pedig ahhoz vezet, hogy gyakori vendég nálunk a kisebbrendűségi érzés és a szégyenérzet...

ITT OLVASHATÓ