CSAK TÖMEGBEN NEM TUDUNK MIT KEZDENI A MENEKÜLTEKKEL - EGY LETAGLÓZÓ SZÍNDARAB AZ EMBERI SORSOKRÓL

KÖTŐSZÓ - EVANGÉLIKUS KÖZÉLETI BLOG
Szerző: KötőSzó
2017.01.10.

Alföldi Róbert egy 2000-es évek közepén íródott menekülttörténetet mutatott be a hétvégén a Radnóti Színházban – tomboló sikerrel. A tapsvihar most leginkább nem a nevének szólt, hanem annak az emberi történetnek, melyet három órán át letaglózva nézett a közönség. Az előadásból nem tolakodott előre a rendező egyénisége, okosan a háttérben maradt, úgy beszélt a menekültekről, hogy nem pártpolitizált, ezért lett az egész megkérdőjelezhetetlenül erős és hatásos. 

Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró Futótűz című műve egy izgalmas nyomozás története: Nawal Marwan halála után végrendeletben adja ikergyermekei tudtára, hogy hallottnak hitt apjuk valahol él, és van egy bátyjuk is. A fiatalok azt a feladatot kapják, hogy találják meg a két elveszett családtagot, és adjanak át nekik egy-egy borítékot.

Jeanne és Simon először tiltakoznak a feladat ellen, mivel anyjukkal nem különösebben volt rózsás a viszonyuk, hiszen az asszony 17 éves korukban egyik napról a másikra elhallgatott, és soha többet nem szólt hozzájuk. A kíváncsiság először az ikerpár lány tagját hajtja, de idővel a fivér is követi őt a kutatásban, így saját gyökereik, múltjuk után erednek. Nyomozásuk során egyre jobban belemerülnek egy múltbéli véres háború részleteibe, egy keleti ország kultúrájának korlátaiba és szokásaiba, és ezáltal azt is elkezdik tisztán látni, miért volt velük anyjuk titokzatos, és végül miért hallgatott el.

Wajdi Mouawad drámája beszippant, és nem is engedi el a nézőt három órán keresztül. Újabb és újabb részletek derülnek ki a gyerekek és az asszony múltjáról, ezáltal egy közel-keleti ország kultúrájáról. Mégis, csak a végén áll össze a kép. A végkifejlet pedig olyannyira megrázó, hogy magunk is megnémulunk. Csak egy-két idősebb néző szisszen fel, és mondja bele a csendbe: jaj, ne...

„A színpad a könyörtelen vigasztalódás tere. A vigasz könyörtelenségéé. Ez volt számomra az első lépés az alagútban. Egy szikra. Egy érzés. És kezdtek elémbe jönni a szavak. Elindultam. Mentem előre a sötétben” – mondta Wajdi Mouawad a Futótűzről, és valóban: ez a történet arra jó, hogy beszéljünk a történtekről, hogy az áldozatok beszéljenek a történtekről, hogy egyre több ilyen történetet mondjanak el, mert ezáltal lehet csak valamilyen megoldást találni. A darabbeli Nawal nagyanyja írástudatlan, egyszerű asszony volt, de érezte, hogy az általa látottak és tapasztaltak nem mindig helyesek, ezért is kérte unokáját arra, hogy tanuljon meg írni, olvasni és beszélni. Nawal pedig megtartotta az ígéretét és másoknak is átadta a tudását. Ugyanakkor nem csak az ész, de a szeretet hatalmát is hirdetni akarta, mert Mouawad írása is végül erre csúcsosodik ki: akit egyszerűen nem szeretnek gyerekkorában, vagy egyszer sem tapasztalja meg a szeretet vagy a szerelem erejét, az elvesztheti az emberi arcát. Nem véletlen, hogy a terroristák egy jelentős része is rendezetlen hátterű családokból, árvaságból jön.

Az előadásban bár egyértelműen van főszereplő – Kováts Adél –, tulajdonképpen mégis mindenki kap egy-egy főszerepet, hiszen mindenkinek a története különálló dráma. Kováts mégis kiemelkedik, mert letaglózó a játéka fiatal Nawalként, és megtört anyaként is. A két gyermekét játszó Martinovics Dorina és Olasz Renátó izgalmas ellentétpárt alkot. Martinovics a racionalitástól a női finomságba hajló empátiáig jár be szép utat, míg Olasz az agresszív, csalódott fiúból jut el egészen a megtört, belátó gyerekig..."

ITT OLVASHATÓ