BRUCK ANDRÁS: HÁROM SZÓ

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: Bruck András
2016.12.21.

Hol lehet ezt elkezdeni?

A megalázottságnál? A kapituláció nyomasztó érzésénél? Vagy inkább a szégyennél és irigységnél, ami ifjúkoromban rendre elfogott, valahányszor egy külföldi fiatallal találkoztam, többnyire valahol az éjszakában, és amit a kettőnk helyzete közötti nyilvánvaló különbségek okoztak? A magabiztosságuk, amiről tudtam, hogy a tartós szabadság és jólét következménye, a divatos öltözékük vagy az a magától értetődő mozdulat, ahogy fizetéskor a zsebükbe nyúltak: hagyd, majd én.

Igen, a szégyen hovatovább már örökre ismerős érzése. De ezúttal nem egy külföldi előtt szégyenkezem, hanem magam, magunk előtt. Arra a régire akadt mentség, magyarázat – moszkvai pártfőtitkárok, tankok, Varsói Szerződés, elég nyomós érv volt mind –, erre a mostanira nincs. Egy nemzet visszautasítja a történelem által neki felkínált egyszeri, megismételhetetlen lehetőséget, és helyette ismét a biztos kudarchoz vezető útra lép. Önként, külső kényszer nélkül. Ráadásul ezúttal a sajátjai nyomják el. Ami azt illeti, még nem vagyunk az út végén, de a kudarc már befejezett tény. Csak a mértéke kérdéses, az, hogy hány évre esünk ki megint az időből. Újra úgy negyvenre, vagy ezúttal végleg? Inkább nem tippelek.

Monoton egyhangúsággal zajlik a magyar közélet. Bekapcsolsz valamit, tévét, rádiót, számítógépet, elolvasol valamit, ami egyet jelent azzal, hogy hazugságra ébredsz, aztán a nap végén jó eséllyel azzal is alszol el. Mindegy, miről beszélnek, minden szavuk hazugság. Az összes adat, szám, bejelentés, cáfolat. Persze volt időnk hozzászokni. Már az uralmukat bevezető „politikai nyilatkozat” első sora is hazugság volt: „...az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét”. Micsoda arcátlanság! Húsz év demokrácia után felszabadítóként utaltak saját magukra. Aztán azok is lettek, oroszok. A fülkeforradalmukban pedig nem volt egy fikarcnyi forradalmi őszinteség, pátosz, nem jött vele se testvériség, se fel- és megszabadulás, se antikapitalizmus, még jobb kórházak és iskolák sem, amit pedig nem egy despota megadott a máskülönben elnyomott népének.

És természetesen hazugság volt egy másik első sor is, ez most legutóbb a kvótanépszavazás előtt szétküldött hivatalos levélé: „Mi, magyarok, időről időre népszavazáson döntünk...”, írták, holott köztudott, hogy a kormány a sajátján kívül az összes népszavazási kísérletet megakadályozza. A budapestiek, ellentétben a hamburgiakkal, nem szavazhatnak az olimpiáról, de még a Városligetről sem. Mindkét elutasításhoz körmönfont jogi érvelést gyártottak a rezsim hitvány káderei. Miféle rendszer az, ahol az emberek a saját legközvetlenebb életükbe nem szólhatnak bele? És ahol nem a törvény, hanem kizárólag a miniszterelnök akarata számít, az milyen rendszer? Na és az, ahol a sértetteket ez nem háborítja fel?

Mi lenne, ha lemondanék tévéről, rádióról, csak hogy ne halljam a rám zúduló hazugságaikat? Ha valaha netán volt is szégyenérzetük, már nincs, a nyelvük, a szótáruk átkerült a patológia fogalmi körébe. Egyetlen hazug rokon, barát, családtag is súlyos teher, egy hazug kormány pedig egyenesen történelmi léptékű sorscsapás. Mert akiknek mindig hazudnak, azok meg vannak fosztva a tisztességes, valóban szabad élet lehetőségétől. Akkor inkább egyáltalán ne fogyasszak híreket? Éljek remeteként, mint Robinson? Nem, nem tudsz, nem lehet kiugrani. Ha meg akarod őrizni saját magad, akkor a szemükbe kell nézned, nem elfordulni. Egy diktatúrában élj úgy, mint aki diktatúrában él. És ha neked ez még mindig nem az, akkor élj úgy, hogy holnap az lesz. Ideje volna elhinni.

Azért mindig ott a kétkedés, minek az egészből ekkora dolgot csinálni. Nem mindegy nekem? Miért törődöm vele, hogy ki nyer a földárverésen, amikor én úgysem pályázom, miért dühít, hogy tévécsatornát vesz a kormány, amikor nem nézem? És az miért érdekel, hogy Magyarország hányadik valamilyen listán, ha meg az egyiken pár helyet hátrébb csúszik, miért üt úgy szíven, mintha a gyerekkel történt volna valami baj? Mi vagyok én, Rousseau, aki szerint „abban a pillanatban, amint bármelyik ember kimondja, hogy az államügyek őt nem érdeklik, vége az államnak”? És mi van ott, ahol millióan mondják ezt? Vagy csak gondolják, de valóban nem érdekli őket. Rengeteg magyarázat létezik a magyarok végzetes apátiájára, egyik logikusabb, mint a másik, az egész mégsem áll össze. A kollektív önfeladásnál, szándékosan nem írok öngyilkosságot, bármi csak jobb lehet, vagy tévedek?

*

Talán a fiatalok közönye a legmegrázóbb egy sokszorosan félresiklott ország ezernyi anomáliája között. Kimozdíthatatlanok az önzőségükből, szikrája nincs bennük a nyugati fiatalság nemzet- és világmegváltó harci szellemének. Erre meg az a válasz, hogy nyitva a szelep, elmehetnek. Egyikük felvilágosított, hogy a politika unalmas, nekik különben sincs szabadsághiányuk. Felelhettem volna neki, hogy születéstől a halálig minden politika, nincs politikán kívüli élet, sok helyen már a nyilvános karácsonyfa is politika, kávézóban ücsörögni pedig nem szabadság, hanem szabadidő, de csak bólogattam, igen, értem, és ráhagytam, hadd maradjon kedvére szabad. Az éjfélkor stroke-ot kapott édesanyját meg majd ellátja valamelyik politikamentes pesti kórház ügyelete.

Miért beszélt így ez a fiatalember? Konformitás? Azt olvastam valahol, a konformitás jutalma, hogy téged mindenki szeret, kivéve te saját magadat. Lehetséges, hogy itt nagyon sok az egymást szerető, de titokban önmegvető fia­tal? Vagy inkább a méltóság és önbecsülés hiányzik, amely nélkül pedig nincs valóban szabad élet? Senki nem beszél róla, de mindenki érzi, hogy az már rég elveszett. Odalett a felcsúti stadion VIP-páholyában, a miniszterelnöki családnak a mi adóforintjainkból vásárolt újabb és újabb vagyontárgyaiban, a menekültekkel való rettenetes bánásmódban. Eltűnt a megaláztatások elleni hiányzó fellépésben. Abban, hogy csak kevesen érzik megalázva magukat. És ez a hiány ott van utcán, buszon, villamoson, mindenhol egy feszengő, ingerült nemzet lesütött tekintetében. Ennyi megalkuvást nem lehet ép pszichével megúszni.

Pedig ezúttal valóban csatlakozhattunk volna a Nyugathoz. Negyedszázad elteltével budapestiként már élhetnénk úgy, mint az örök etalon bécsiek, nem csupán egy étterem teraszán eljátszva, hogy azonos minőségű a létezésünk, miközben a gyomrunkban mindig ott ez a térségi görcs és aggodalom, mi azonban csak a különféle okmányokat és a jól hangzó államközi szerződéseket firkantottuk alá. Minden más maradt a régiben: düh, neheztelés és irigység, amiért másoknak már mindenük megvan, és amiért most nekünk is tennünk kéne valamit, mindenekelőtt olyan dolgokat, amiket már évtizedek óta nem csináltunk, bár előtte se nagyon. Jogbiztonság, verseny, magántulajdon szentsége, játékszabályok elfogadása – nagyjából ezek lettek volna a szükséges készségek, hogy egy végre valóban szabad és demokratikus ország törődő, részt vevő, a nemzeti múlt helyett a nemzeti jövő felé forduló polgáraivá válhassunk. De nem jött össze, és visszatekintve a kezdetre, ma már biztos, hogy ezúttal se volt esélyünk.

Akárhányszor lépsz is bele, a mi folyónk mindig ugyanazt a hordalékot hordja. Ritkaság, hogy egy európai országban negyedszázad alatt semmi ne változzon, csak örökké az utcák és terek neve, de Magyarország ez a hely. Az úgynevezett magyar társadalom figyelmét a rendszerváltás első pillanatától elvonták a modern európai nemzetépítés olyan életbevágó és örökzöld kérdései, mint hogy nincsenek-e a zsidók megint felülreprezentálva, népnemzetiek kontra liberális járom, az egyik oldalból rögtön bősz antikommunista vált, a másikból meg nemzetáruló, lett küldetéstudat, kormánypárti újságírás, villámgyorsan ismét nyomasztó üggyé dagadtak a már a múltban is vesztesnek bizonyult speciális magyar köz- és magánőrületek. De tizenötmillió magyar Antall Józsefének lenni, még ha csak lélekben is, úgyszintén előre vetítette, miről fognak szólni a hétköznapok: a megújulás képtelenségéről.

Az talán fel se tűnt senkinek, hogy valójában nem koncentrálódott se elegendő tudás, se akarat annak tisztázására, hogy miképp is nézne ki az új, nyugati értelemben vett modern magyar állam. És ha valahol, valakikben volt is erre szándék, a nyilvánosság csak az önfeltrancsírozást érzékelte, az undorító, fülsüketítő üvöltözést: hazaáruló, nemzetáruló, liberális. Ezek a boszorkányként röpködő átkok elnyomtak minden értelmet, és ami azt illeti, elnyomnak ma is, olvass csak bele a kormányhű sajtóba. Egyetlen újításuk a migráns volt, aki úgymond halálos veszélyt jelent az országra. A gyűlöletgyártó iparon kívül talán nincs is más igazán nyereséges hazai iparág: az hozza a szavazatokat, nem az életszínvonal. Ez iszonyú.

Régóta semmi fontos nem épül, nem utal rá semmi, hogy Magyarország, mindenekelőtt a magukat nemzeti oldalnak nevezők felfogták: ez egy újabb brutális évszázad, amely a huszadik század hadseregeihez hasonlóan egyszerűen csak átgázol majd a múltjuk barlangjába beszorult és onnan vicsorgó, hepciáskodó népeken. A kormány azonban csak az „elitcsere” bizniszben érdekelt, na meg egyszerűbb alamizsnát osztogatni és vesztett népfelkelést ünnepeltetni hamisított plakátokkal. Nem véletlen, hogy lassan mindenki feladja, belenyugszik, hogy soha nem leszünk Ausztria, legfeljebb karbantartók és felszolgálók a szomszédnál. Ugyan van-e még, aki elhiszi, hogy nálunk is létrejöhet az emberi, politikai tényezők olyan együttállása, amely tartós sikerrel kecsegtetne? Ami lehetővé tenné, hogy egyszer majd mi is igazán méltó, azaz – továbbra sincs rá jobb szó – nyugati módon és színvonalon élhessünk. Azt viszont tilos kimondani, tabu, hogy Magyarország nem a kultúráját veszélyeztető idegenek inváziójával találta magát szembe, hanem a kultúrájától idegen feladatokkal, és abba bukik bele.

*

Eltelt már egy emberöltő a szocializmus összeomlása óta, és mindenfelé a kudarc topográfiája: még mindig van hálapénz, a zöldséges ma is többet keres, mint az orvos meg a tanár, tovább, egyre pusztul a budapesti bérházállomány, előttük húgyszagú utcák, körutak a szegénység diszkontboltjaival, élőhalott hajléktalanokkal s egyre fiatalabbakkal, vidéken munka és pénz híján létezik cserekereskedelem, amit máshol egy nap és öt euró elintézni, az nálunk egy hét és húsz euró. Egy Quaestor- és Pharaon-botrány normálisan a halál csókja, pártot, kormányt bárhol maga alá temetne, de nálunk csupán napi rutin, letagadható, kimagyarázható. Az pedig már nem csupán kudarc, hanem szavakkal le nem írható katasztrófa, lemoshatatlan országbélyeg, hogy negyven év szovjet elnyomás után éppen a két legnagyobb hazai párt újra oroszbarát, oroszfüggő, ráadásul mindkettő szélsőjobboldali, mindenellenes. És utánuk a baloldali semmi, a nihil, a soha véget nem érő útkeresés. Van megint szorongás is, most épp az a fajta, ami az ilyen centrális erőterű, munkaalapú, nemzeti együttműködésű, illiberális, ha támadják, meghosszabbítjuk Bicskéig-féle rémrendszerek sajátja. A fészbukon nem mered lájkolni a kritikus posztokat, és ha a főnököd megsejti, hogy Orbán nem a kedvenced, kirúghat, s talán még közmunkát se kapsz kétszáz kilométer sugarú körben, mert a hír mindenhova gyorsan elér. Netán az elégedettség jele volna a hallgatás? A „szocialista összeköttetést” pedig felváltotta az érdem és a teljesítmény? Akkor nézz körül, ki hol van, és hogy került oda. A rektori székekbe, kaszinókba, produceri irodákba, köztévébe, alkotmánybíróságba, sportklubok élére, elnökségbe, ügynökségbe, cégbe, alapítványba, bizottságba, vezetőségbe – egy roncsország szánalmas élete.

Egy nemzet leépülése és minden kór és nyavalya, ami ezzel együtt jár, nem egykomponensű fejlemény, de többnyire van egy legerősebb komponens. Nálunk ezért a címért nincs verseny, a jelenlegi miniszterelnök, stílusosan, örökös bajnok. Ő már húsz évvel ezelőtt is hiperaktív volt, és már akkor is tartott október 23-i beszédet, amelyről a kortárs megfigyelő Esterházy azt írta, hogy annak egy részében „igaza van, de pontatlanul folytatja”. És neki az idén is volt ötvenhatos beszéde – húsz éve folyamatosan beszél, és nem csak októberben –, de az most már nemcsak pontatlan volt, hanem ­– gyakorlat teszi a mestert – színtiszta történelemhamisítás. Mert mindennel van valami hátsó szándéka, így most saját egykori kollégiumának névadóját radíroztatta ki. Persze ismerjük őt. Neki az igazság megtagadása, bármilyené, nem több, mint átsétálni egyik irodából a másikba.

Na és, ahogy ott állt a pódiumon, szoborszerűen, kinyújtott jobb kezét magasra tartva, a népvezérek fémbe, festékbe ezerszer megörökített pózában… Ha valami megtestesíti a rendszerváltás kudarcát, az az ő személye, rémisztő politikai pályafutása. És persze ő tette lehetővé, hogy egy vidéki, első generációs értelmiségi, magát a kereszténységgel azonosító politikusbanda letarolja Magyarországot, elvéve annak esélyét, hogy másképp, másmilyen országban éljünk, mint az elmúlt száz évben. Az a vonzó félázsiai sors – menet közben azt is ő találta ki nekünk. Meg kell hagyni, dolgozik is rajta keményen, a kinyújtott kezű szoborfigurák nagyon is valódi megszállottságával. Ugyan, ő is biztosan jót akar, hányszor hallani ezt még most is, az ellenzékiek közül többnyire azoktól, akik reménykednek valami nemzeti koncban. Én azért inkább hiszek a szememnek, vagy ha már annak sem, akkor Milton Sátánjának: „Jobb a pokolban uralkodni, mint szolgálni a mennyben.” Ez sokkal megnyugtatóbb magyarázat.

*

Elvéreztünk, kivéreztünk. Vágyódásunk, hogy a nyugati világhoz tartozzunk, véget ért, megyünk kifelé mindenből. Európából, a korszellemből, a hatvan körüliek az életből, viharos gyorsasággal, mennek a szakemberek, a fiatalok. Azok meg, akik az utóbbiak közül még itthon vannak – unortodox országállapot-felmérés következik! –, az iskola lépcsőházában „sportolnak”, lépcsőznek, mert a kormány a mindennapi tornaórákban látja az ország legjobb esélyeit, de tornatermeket nem ad hozzá. A felzárkózás egyetlen valódi lehetőségét, a szabadelvű, azaz versenyképes oktatást és iskolákat viszont üldözi. Ez azok ösztönös veszélyérzete, akiknek a hatalom kizárólag arra kell, hogy szabad hozzáférésük legyen minden olyasmihez, amire a miniszteri fizetésük nem lenne elég, és ami törvényesen nem járna nekik. És mivel sikerült is a teljes államapparátust saját kielégíthetetlen mohóságukhoz alakítaniuk, s ehhez az ott dolgozókat vagy hallgatásba kényszeríteni, vagy a cinkosukká tenni, az ország ügyeinek intézésében jóformán nincs már egyetlen átlátható, támadhatatlan, egyszóval jogszerű és demokratikus mozzanat. Olyanná vált az államélet, mint egy film, amelyben a mit sem sejtő alkalmazottak háta mögött ügyesen álcázva egy bank kirablása folyik.

„Ha nem vagy folyton résen, azt se látod meg, ami az orrod előtt zajlik” – mondja Orwell, és bár annyi becstelenségre, mint amiben hetedik éve élünk, talán nem is lehetett felkészülni, látnunk kellett volna, mi következik. Miként azt is, ami még fog, de azt se látjuk. Pedig Orbán folyton üzen, a maga sosem egyenes módján jelzi, hogy még van dolga velünk, a rosszra rosszabb jön, de hiába. Az erkölcsi felelősségét egy-két kivétellel teljes egészében megtagadó, a kritikai attitűdről, külső kontrollról lemondó jobboldali értelmiségen kívül a nem rendszerbarát értelmiség is lényegében csődöt mondott: kritikai nyelv helyett az óvónők nyelvén beszél, és még a saját, folyamatban lévő felszámolása sem izgatja különösebben.

A miniszterelnöknek pedig nincsenek gátlásai, fokozatosan teszi tönkre az intézményeiket, lapjaikat, zárja le a megélhetési forrásaikat, hajszolja stresszbe, rákba, kilátástalanságba őket. Egyelőre a börtönt és letartóztatást kivéve – amit ugyanők megkönnyebbülve emlegetnek, mint a működő jogállam bizonyítékát – minden tőle telhetőt megtesz, hogy fölöslegesnek: értéktelen szemétnek érezzék magukat. Sokan és közülük is a legismertebbek, legbefolyásosabbak mégis úgy tesznek, mintha semmit nem látnának, nem felébreszteni igyekeznek az ellenállás szellemét, hanem elaltatni. Most már kizárólag egy új, radikális és hazafias értelmiség hozhat változást, de az még meg se született.

Ellenállás hiányában a miniszterelnök fél kézzel számolhatja fel az európai, nyugati életminőség alapvető feltételeit. Kutatás-fejlesztés, innovatív és kreatív ipari technológiák, startupok, vállalkozásra serkentő jogi, pénzügyi környezet bátorítása helyett sikeresen kényszeríti rá az országra az ő saját „Felcsút és környéke” világképét, igénytelenségét, rossz ízlését: elég ide néhány korszerűbb sertéstelep, tájház, látogatóközpont megyéspüspöki áldással, egyházi iskolákban megdolgozott vidéki szavazók, Várkertbazár, neki gyerekkori nosztalgiavonatocska, néhány tucat sportlétesítmény, a bukdácsoló iskolások meg söprögessenek csak a gyárudvaron, vagy tépjék a füvet közmunkássá vált apjukkal együtt.

„Minden gonoszság bosszú” – állítja Otto Weininger, és ez a három gondosan egymás mellé helyezett szó frontálisan ütközik azzal az ezernyi értelmezéssel, amellyel egyrészt a rezsim tejben-vajban fürdetett elemzői, másrészt a rendszerrel anyagi érdekből vagy megalkuvásból úgyszintén jó viszonyt fenntartani kívánó ellenzékiek igyekeznek tisztára mosni a megfontolt pusztítást. És ehhez nekik is van saját hazugságszótáruk: eltérő hatalomfelfogás, másféle állammodell, új vezetési filozófia... Ők rá a bizonyíték, miként lehet szakmai objektivitást színlelve gyalázatosan élni.

Nem kétséges, hogy a nagyon fiatalon, huszonhárom évesen elhunyt filozófus és az értelmiségi prostik közül kinél az igazság. Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy a miniszterelnök min és miért áll bosszút, valószínűleg ő maga se tudja, de a döntései többségükben olyan szembeszökően ésszerűtlenek és kártékonyak, hogy mással, mint a bosszú, a rombolás szellemével nem magyarázhatók. Az egyszerűen csak rossz kormányzást ismerjük, az nem ilyen. A kormányzati kriminalitás viszont pontosan így néz ki.

TOVÁBBI CIKKEK AZ ÉS-BEN

- VEGYÉTEK, FIZESSETEK ELŐ RÁ, TÁMOGASSÁTOK AZ ÉLET ÉS IRODALMAT!