Szerző: HVG
2017.01.23.
A halál sokféle arcát mutathatja az iskolában, és soha nem könnyű szembenézni vele, de az ilyen sokakat érintő tragikus baleset még a szakmai segítők számára is komoly erőpróba, nem beszélve a pedagógusokról, rokonokról, barátokról és az ismerősökről. A túlélő diákoknak – és az itthon maradt iskolatársaknak, akik barátaikat, társaikat veszítették el – ilyenkor elsősorban megtartó erejű, odafigyelő, érzékeny gondoskodásra van szükségük.
Miben áll a közösség megtartó ereje, amely segíteni tud életben maradni, aztán tovább élni egy ilyen tragédia után? Mi az a viszonyulás, amely támaszul szolgál – és mi az, amelyik nem? A válasz talán egyszerűnek tűnik: az együttérző jelenlét és az empátiával végbevitt cselekedet. De mihelyt felidézzük magunkban, milyen hatással volt ránk is – távoli szemlélőre – a busztragédia híre, észre lehet venni, hogy nem ilyen egyszerű ez. „Lesokkolt a hír”, „Meg vagyok döbbenve”, „Szóhoz sem jutok” – írja a legtöbb, az érintetteket együttérzésükről biztosító poszt a Facebookon.
És éppen ez az, amivel egy emberi, egzisztenciális tragédia után mindannyian szembesülünk: a megrendülés, a pillanatnyi kiszakadás az élet forgatagából, megáll az idő – és tehetetlenek vagyunk. A belegondolás és beleérzés pillanatában saját emberi sorsunk végtelen kiszolgáltatottságával, törékenységével, az élet végességével is szembesülünk; és azzal, hogy erre nem biztos, hogy mi magunk fel vagyunk készülve, és vannak válaszaink. A mások tehetetlenségével való közösségvállalás a saját tehetetlenségünk megélését is hozza el. Mi az tehát, ami ilyenkor segíteni tud?
Az igazi együttérzés nem azt jelenti, hogy nem vagyok tehetetlen. Éppen ellenkezőleg: elfogadom és megélem a tehetetlenségemet. Ahogyan minden mást is, amit elindít bennünk a tragédia. Az együttérzés elsősorban az a kapacitás, hogy képesek vagyunk szembenézni a szenvedés valódi természetével: képes vagyok elviselni azt, ami van, ami jön… bármi legyen is az. Az a képesség, hogy kitartsunk erősen, és hogy fel merjük ismerni azt is, hogy egyáltalában nem vagyunk a szenvedés fölött állók. Sokan talán a hittel, vagy a bizalommal azonosítanák ezt az odaadást. Mindezt az elfogadással hozom létre. Hagyom magam megrendíteni. A szenvedés, és minden vele járó érzésének az átélése az, amit ha elvállalunk, éppen hogy képessé fog tenni minket arra, hogy – miután átalakított minket - átalakítsuk a szenvedést. És akkor – paradox módon – már nem vagyunk tehetetlenek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.