A HÁLAPÉNZ KONZERVÁLJA A FEUDALIZMUST - INTERJÚ HEGEDŰS ZSOLT ORTOPÉD SEBÉSSZEL

ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Rádai Eszter
2017.01.06.

...– Tehát ezért döntött úgy annak idején, hogy inkább külföldön fog gyógyítani.

– Igen, a magyarországi egészségügy feudális jellege, a hálapénz, a szakmai előmenetel lehetetlensége és más ismert okok miatt. Ha lett volna egy kiszámítható életpályamodell, ha jobb időbeosztásom lett volna, többet operálhattam volna, jobb szakmai előmenetelben bízhattam volna, akkor talán sosem megyek el.

– Tehát önöknek, az 1001 orvos hálapénz nélkül nevű csoport tagjainak az a véleményük, hogy voltaképpen minden baj végső oka a hálapénz, mert mindent megmérgez. Miközben mások meg épp azt mondják, hogy ma már a magyar egészségügyet csak ez tartja életben, afféle lélegeztetőgépen, és ha ez sem lenne, akkor – az elvándorlás és a forráskivonás miatt – az egész összeomlana.

– De ez nem igaz! Ez az ok és a következmény összekeverése! Épp ellenkezőleg, a hálapénz teszi tönkre és emészti föl végképp a rendszert, és fojt el minden józan ész által diktált reformot!

– Jó, akkor beszéljünk arról, hogyan képzeli a rendszert hálapénz nélkül, amiért – a volt egészségügyi államtitkár, Kincses Gyula szerint – ma már egyre inkább életet veszünk, nem csak kényelmet. Ön pedig – egy rádióinterjújában hallottam – úgy fogalmaz: „ez már nem hálapénz, sokkal inkább a félelem bére”. Például mi pótolná azt az évi 70 milliárdot, ami a becslések szerint most borítékban kerül a magyar egészségügyi rendszerbe, mindenekelőtt az orvosok zsebébe?

– Ha az ország GDP-arányosan legalább 6,5–7 százalékot költene az egészségügyre a mostani 4,9 százalék helyett, ami körülbelül 600 milliárd forint pluszt jelentene, akkor észszerűen át lehetne csoportosítani a forrásokat, és pozitív ösztönzőkkel a jó szakembereket is itthon lehetne tartani. Tehát meg lehet csinálni, csak akarat kell hozzá. Nagyon jó szakértők vannak Magyarországon, gazdasági, egészségügyi-gazdasági szakemberek, szerintük is meg lehet csinálni. Meg kell emelni a fizetéseket, és közben – a betegbiztonság érdekében, mert ez a legfontosabb – nagyon szigorú, következetes minőségi kontrollt kell bevezetni. A hálapénzt pedig egyszerűen le kell rombolni. Nem arra várni, hogy kikopjon a rendszerből, mert nem fog kikopni, hanem le kell rombolni. És igenis, az összes demokratikus pártnak, amely 2018-ban indulni akar, a választási programjában szerepelnie kell, hogy három vagy négy éven belül segít lerombolni a hálapénzt, és segít tisztává és transzparenssé tenni az egészségügyet. Hálapénz nélkül még az egészségügyben uralkodó feudális rendszert is le lehetne törni, ehhez csak annyi kell, hogy az osztályvezető állásokat három évre írják ki, és három év múlva újból lehessen pályázni. Illetve egy demokratikus rendszerben akár meg is lehessen szavaztatni az adott kollektívával, hogy ki legyen az osztályvezető.

– Hogyan gondolja a hálapénz „lerombolását”?

– A kriminalizálásával, tehát jogi úton. Törvénnyel, amit be kell tartatni. És közben fel kell emelni a fizetéseket, egy főorvos, mondjuk, keressen hétszáz-nyolcszázezer nettót. Persze vannak olyan főorvosok, akik most hálapénzben ennek a többszörösét kapják, ráadásul adómentesen.

– És ők ezt nyilván nem fogják szó nélkül hagyni. Megint eszembe jut az egészségügyi reformba belebukott miniszter, Molnár Lajos, aki a magyar orvosfizetések kívánatos emelésével kapcsolatban azt mondta: lehet, hogy az egymillió forintos fizetés a magyar orvosok többsége számára vágyálom, de olyanok is vannak nemkevesen, akik számára rémálom.

– Akik olyan jók – nyilván, hiszen sok betegük van, és sokat operálnak, ezáltal valószínűleg valamilyen minőséget is fel tudnak mutatni, bár ezt szintén mérni kell –, azoknak időben lehetőséget kell adni arra, hogy a magánegészségügyben hozzákeressenek – persze ott is szigorú minőségi kontrollal és transzparens módon. Ez a lehetőség egyébként most is rendelkezésére áll sokuknak, ezeket kell becsatornázni.

– Jól gondolom, hogy mindennek a kulcsa a rendszer átláthatósága és nyilvánossága?

– Pontosan! A reform egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb lépése az egészségügy minőségi mutatói­nak a mérése és publikálása. Mert minek is kell – kellene – vezetnie az egészségügyben minden döntéshozót minden, a területét érintő döntésében? Az eredményeknek, amit a számok mutatnak: például, hogy kevesebb legyen a halálozás, kevesebb legyen a kórházi fertőzés, kevesebb legyen a szövődmény, több embert legyünk képesek meggyógyítani, és a mentők időben érkezzenek mindenhova. A döntéshozónak ezeket a számokat kell figyelnie és elvárnia, évről évre, hónapról hónapra. Mert javítani csak úgy lehetséges, ha tudjuk, mi a probléma, és ehhez adatok, adatok, adatok kellenek. Adatok például az úgynevezett nemkívánatos eseményekről. Hogy hány beteget cseréltek össze a műtőben, hány betegbe operáltak nem megfelelő műlencsét, vagy hány betegbe tettek rossz oldali protézist...

Előzmény és folytatás az Élet és Irodalom e heti számában