LITERA.HU
Szerző: Litera
2016.12.24.
„A hely, ahol vagyunk; Esterházyval és nélküle”: ez volt a címe annak a beszélgetésnek, amelyet 2016. október 11-én a Ráday utcában rendeztek. A Széchenyi István Szakkollégium vendége Nádas Péter volt, akivel Jánossy Lajos beszélgetett.
Hegedüs Márton: Hogy miért Esterházy, miért ez a téma, és miért így, arról egy kis történetem van. A Bánkitó Fesztiválon ültünk egy körben, részben szakkollégistákkal, részben más barátokkal, akkor ugrott fel az Index híre, hogy elhunyt Esterházy Péter. Arról beszélgettünk a srácokkal, hogy mi is lesz tulajdonképpen az irodalmi és közéleti Magyarországon. A mi korosztályunknak Esterházy axióma, egy állandó, ami nélkül nem tudjuk, hogyan kell beszélgetni az irodalomról, és azt sem, hogyan kell gondolkoznunk az életről. Azt remélem ettől az egy-másfél órás beszélgetéstől, hogy kicsit közelebb kerülünk a kérdéseinkhez, és ahhoz, hogy ezt a talányt határozottabban tudjuk majd megfogalmazni. Át is adnám a szót Jánossy Lajosnak, jó beszélgetést!
Jánossy Lajos: Jó estét kívánok én is mindenkinek! Amikor Hegedüs Marci felvetette, hogy adjunk címet ennek az estének, a kézenfekvőre gondoltam: „A hely, ahol vagyunk, Esterházyval és nélküle”. Azt gondolom, azt, hogy milyen lesz, vagy milyen nélküle, ezt még elég nehéz megítélni. Vele is voltunk, vele is leszünk, csak az a kérdés, hogy ez a másképpen vele lét, ez mit jelent. Ugyanakkor „A hely, ahol vagyunk…” cím nagyon adta magát, főként azért, mert Esterházy Péter komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy ez a hely tulajdonképpen egy nyelvi tér. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy – nem tudom elkerülni ezt a szót – korszakalkotó íróról beszélünk, egy korszakalkotó pályatárssal…
Nádas Péter: És ez még él!
Jánossy Lajos: És ő még él! Azt gondoltam, érdemes volna megközelíteni azt a helyet, ahol vagyunk, abban a nyelvi térben, szerkezetben felvillantani néhány erőteljes momentumát, ahogy ez a nyelvi tér Esterházy Péter intenciói szerint, vagy, ahogy ez a nyelvi tér Nádas Péter intenciói szerint alakult. Esterházy pályakezdésének idejét, azt gondolom, érdemes néhány megfigyeléssel, lábjegyzettel felvillantani. A 70-es évek második felében vagyunk, az első könyvnél, és az a közkeletű megfogalmazás, hogy felmondott vagy felmondatott bizonyos konszenzusokat, azt hiszem, arra is csábíthat bennünket, hogy bizonyos irodalomtörténeti távolságokból vessünk most először horgonyt. Mi volt ez a konszenzus, mi volt ez a status quo, ahol hangot kellett találni, meg kellett találni a megszólalásnak egy bizonyos ezt felbontó hanglejtését és perspektíváját?
Nádas Péter: Néhány szóval azért hadd térjek vissza arra, amit Hegedüs Márton mondott. Azért válaszoltam, hogy örömmel, igen, persze, jövök, mert egyrészt a véletlen úgy hozta, hogy Budapesten vagyok, másrészt, mert világos volt a kérdésből, hogy nemzedékének eddig még nem volt ilyen vesztesége. Egy jelentékeny ember ne haljon meg. Abszolút önzés a részemről, hogy olyan embereket akartam látni, akik jelentékeny embert még nem láttak meghalni. Kosztolányival szólva mostanában csupa olyan ember hal meg, aki korábban soha. A halál valószínűleg minden nemzedéknek újdonság. Én már hozzászoktam. Az ember meghal. A jelentékeny is meghal, meg a kevésbé jelentékenynek nevezett is. Nincs a kettő között különbség. Legfeljebb a halálukra irányuló figyelemben. Hozzá kell tenni, hogy Esterházy nyolc évvel volt fiatalabb nálam. Ez nagyon sok, mert nekem ’56-ról már voltak, nem emlékeim, hanem élményeim. Alapvetően meghatározták az életvezetésemet, az életmenetemet. Neki nem. Igaz, én nem voltam kitelepítve. Én nem tudtam emiatt palócul. Ő tudott palócul, csodálatosan beszélt palócul. Bohóc volt, clown volt, de nem volt mímikus alkat, és ezért nagyon ritkán ragadtatta el magát, ritkán beszélt palócul. De hát mindketten a diktatúra körülményei közé születtünk. Ő egyenesen a diktatúrába született bele, én egy másik diktatúrába, korábban. Diktatúrák határozták meg az életkörülményeket, amelyek között az embernek ki kellett magát ismernie. Amelyekhez idomult, amelyekkel együttműködött, vagy éppen ellenkezőleg, amelyekkel megtagadta az együttműködését. De itt már nagyon csúszós területre érkezünk, érdemes differenciálni. Különböző életstratégiák léteztek, különböző lehetőségek léteztek, és különböző adottságok léteztek. Én például polgári származék vagyok, ő arisztokrata, mégpedig főnemes. Nagy különbséget ad az önkéntelen és a tudatos döntések láncolatában. A diktatúra lépéseire adott reakciónak más lesz fokozata. Arról külön beszélhetünk, hogy ez a differenciálódás miként ment végbe. Hogy ment végbe engem illetően, és hogyan ment végbe Esterházyt illetően, amíg el nem foglaltunk egy bizonyos pozíciót, ez a pozíció pedig valóban a szembehelyezkedés volt. Nemcsak a politikai rendszerrel, hanem azzal az esztétikával, amit ez a politikai rendszer kitermelt, vagy azokkal az esztétikai irányokkal, amelyek spontán létrejöttek benne. ’68 után én en block szemben álltam mindennel, kivonultam a városból. Föladtam az állásomat. Lakásom amúgy sem volt, úgyhogy szabad voltam, mint a madár. Elmentem vidékre, holott Budapesten születtem. Halvány lila gőzöm nem volt a vidéki életről, de a növénytermesztéshez különböző okokból értettem. Ő pedig egészen más pályát futott be a maga családi hátterével. Egyszer egy külföldi konferencián hátulról váratlanul átfogta a vállamat, és a fülembe súgta: pedig milyen jó gróf lehetett volna belőlem. Soha nem beszéltük meg ezt a mondatot. De világos, ha egy viszonylag független közösséghez kívánt tartozni gyerekként, akkor számára egyetlen lehetőségként a futball maradt. Semmi más. Ami nagyon jellemző erre a késő Kádár-kori ifjúságra. A futballpálya. Egyszer Kőrösi Zoltánt, egy másik fiatalabb kollegát azzal piszkáltam, hogy utálom a futballt, a férfiközösségnek ezt az erősen szagos tartományát. Kultúrára, a függetlenség egyetlen lehetőségeként nagyon pusztító a hatása. Önmagában biztosan létezhet a futballnak szakmai kultúrája, de arra nem látok lehetőséget, hogy a tömegszórakoztatásnak ezt a módját a kultúrával összegyúrják és filozófiává avassák. Akkor nagyon csúnya lesz a végeredmény. Sehol nem is teszik. A nagyon értelmes, nagyon kedves és rettenetesen érzékeny Kőrösi Zoltánt traktáltam egyszer ezzel. És ő akkor elgondolkodva azt kérdezte, hogy ugyan milyen lehetőségem lett volna még? Apja katonatiszt volt. Egyik városról a másikra vándoroltak. Városon kívül éltek. Ha azt akarta, hogy bármilyen köze legyen a többiekhez, akkor ez volt az egyetlen lehetősége a családon kívüli szocializációra. A főnemesnek, ennek az európai léptékben is nagyúr fiának, fiainak szintén ez volt az egyetlen szocializációs lehetőségük, hogy ahhoz a társadalomhoz tartozzanak, amelybe beleszülettek: a csillaghegyi futballklub. Voltam kint a pályán Esterházyval, fényképezni akartam őt anno ’78-ban talán. A múlt században, „még láttam Lenin elvtársat” – ez egy Esterházy-mondat. Kimentem egyszer a pályára, amikor játszott, Csillaghegyre, de a második vagy a harmadik percben kiállították. Csak azt tudtam lefényképezni, amint már felöltözve dúlt-fúlt a pálya szélén. Rám ordított, hogy hagyjam abba ezt a hülyeséget, mármint ezt a fényképezést. Soha többé nem láttam ilyen leplezetlenül. Mélyen fel volt háborodva. Nagyon szomorú, de nagyon vicces dolog volt a kiállítása, és ez az egész csillaghegyi futballklub. És nagyon érthető. De nem ezt kérdezted...
