ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Vásárhelyi Mária
2016.10.21.
Ezt a beszédet – a szervezet vezetőinek felkérésére – a Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésén mondtam volna el. Ám amikor a Népszabadság teljesen nyilvánvalóan politikai indíttatású kivégzésének napján a MÚOSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy meggyőződése szerint a lapot nem politikai, hanem gazdasági okok miatt zárta be tulajdonosa, úgy döntöttem, hogy nem szeretnék részt venni és beszédet mondani a MÚOSZ ünnepségén.
Kedves Egybegyűltek,
nézzék el nekem, ha megemlékező beszédem nem olyan lesz, amilyet el lehet várni egy szövegtől, amelyet az ember egy jeles magyar ünnepen – 1956. október 23-a 60. évfordulóján – elmond. Hogy miért, arra több mentségem is van.
Egyrészt nem szoktam ünnepi beszédet mondani, és bár sejtettem, hogy egyszer meg fog szólalni a telefonom, vagy kapok egy üzenetet, hogy itt az idő... Ám amikor erre gondoltam, mindig azok az idős nénikék és bácsikák jutottak eszembe, akikhez úttörő koromban elmentünk az iskolával, elénekeltünk néhány mozgalmi dalt, vittünk egy szál virágot, utána pedig hallgattuk hősi történeteiket, mert ők voltak az utolsó partizánok. Ha jól sejtem, ma már mi, „snagovi gyerekek”, vagyunk a politikai foglyok utolsó generációja. Legalábbis egyelőre.
Nehéz ünnepi beszédet mondanom azért is, mert nyilvánvalóan azért került rám a sor, mert azok közül, akik a forradalom aktív résztvevői és az én gyermekkorom, gondolkodásom, értékrendem meghatározó szereplői voltak, már alig valaki van közöttünk. Számomra ők voltak a mérték, a menedék és a vigasztalás. Az értelmiségiek, akik a forradalom idején a Nagy Imre-kör tagjai voltak, életük végéig szorosan összetartó, együtt gondolkodó, egymást segítő szövetségben-barátságban éltek. Számomra pedig olyanok, mintha mindannyian a családom tagjai lettek volna. És persze nagyon rossz, hogy már alig van valaki közülük közöttünk.
De nehéz ezen a napon ünnepi beszédet mondani azért is, ami magával az ünneppel, az 56-os forradalommal a társadalmi emlékezetben történt. A Kádár-korszak idején nemcsak hogy hallgatás övezte a forradalom tényét és évfordulóját, de jól emlékszem, hogy október 23. környékén egyszerre csak megszaporodtak a rendőrök a köztereken, a temetőkben és a nyilvános szórakozóhelyeken. A mi házunk közelében is rendre megjelentek, és szorgosan vizslatták a környéket sem azelőtt, sem azután soha nem látott, feltűnően civilnek álcázott személyek. Az államszocializmus célja az volt, hogy kitörölje az emberek fejéből 56 emlékét és egyben a hatalom urainak gyalázatos árulását, a forradalom bukása után elkövetett bűneit. Az én gyerekkoromban és fiatalságom idején már az is bűnnek számított, ha valaki forradalomként és nem ellenforradalomként emlegette az „56-os sajnálatos eseményeket”, a megemlékezés pedig tilos volt. Nagy Imrét és mártírtársait még az sem illette meg, ami a rablógyilkosoknak is kijár, hogy hozzátartozóik és barátaik méltó módon eltemethessék őket. Jeltelen sírokban, arccal a föld felé hantolták el őket a hajnali órákban, amikor még senki nem járt a temetőben. Élénken emlékszem arra, ahogy családommal mint afféle összeesküvők botorkálunk a rákoskeresztúri köztemető elhagyatott, gazzal borított parcellái között, és a felnőttek próbálták kitalálni, melyik jeltelen sírba temethették el barátaikat, harcostársakat. Miközben a bokrok egyre-másra megreccsentek, titkosrendőrök hada figyelte vizsla szemmel, kik bolyonganak, miről beszélgetnek a parcellák között. Aztán a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor azt gondolhattuk, hogy 1956 emléke végre a helyére kerül a közgondolkodásban, a forradalom bevonul a magyar történelem egyébként nem túl számos dicsőséges eseménye közé, a hősöknek és áldozatoknak megadjuk a végtisztességet, és az utókor büszkén gondol rájuk. Mert 1956 megérdemelte volna, hogy végre méltó helyre kerüljön a magyar történelemi emlékezetben. Nemcsak azért, mert azokban a napokban a magyar nép fellázadt az önkény és az elnyomás, a megfélemlítés és a hatalmi terror ellen, hanem mert mindez történelmünk azon nagyon ritka alkalmai közé tartozott, amikor a többség valóban egyet akart: szabadságot, demokráciát és független Magyarországot. De büszkeséggel tölthet el minket az is, hogy Magyarország volt az első a szovjet birodalom országai közül, amely fegyveresen fellázadt a szovjet megszállás és a diktatúra ellen. Azokban a napokban az egész világ közvéleménye Magyarország felé fordult, és minden demokrata ennek a kis népnek drukkolt. Ám ahogy a forradalom gyorsan elbukott 1956-ban, a rendszerváltást követően rövid idő alatt szertefoszlott annak a reménye is, hogy a forradalom elfoglalhatja az őt megillető helyét az utókor emlékezetében. Azok, akiknek szívügyük volt ez, már a kilencvenes évek elején tanúi lehettek annak, hogyan üresedik ki néhány év alatt a forradalom emlékezete, hogyan veszi át a kérészéletű büszkeség helyét a közöny 1956-tal összefüggésben. És megkezdődött a 35–40 évvel korábban történtek aktuálpolitikai szempontok által vezérelt kisajátítása, a történelem átírása is. A forradalom ötvenedik évfordulójának eseményei pedig a rendszerváltás óta eltelt időszak legsötétebb lapjaira tartoznak. Hogy pontosan mi történt 2006. október 23-án, azt valószínűleg már csak az utánunk következő generációk történészei tudják majd pontosan feltárni, az azonban, hogy a korabeli szélsőjobboldal semmilyen eszköztől vissza nem riadva, a demokratikusan választott kormány erőszakos eszközökkel történő megbuktatására kívánta felhasználni az alkalmat, a forradalom emlékének a meggyalázása volt. És 2006. október 23‑ának a nyomasztó árnyéka ma és még sokáig hosszabb lesz, mint 1956. október 23-nak az emléke.
Végül nehéz ünnepi beszédet mondani ezen a napon azért is, mert nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy ma éppen azoknak az eszméknek a sírja körül állunk, amelyek akarása 1956. október végének néhány napján egységbe kovácsolta a magyar népet. Jószerivel még meg sem tanultunk demokrataként, szabadon és szolidárisan élni egy új világban, és már szét is foszlottak azok az álmaink, amelyeket egy modern, demokratikus Magyarországról szőttünk. Abban pedig, hogy a magyar társadalom ilyen könnyen feladta az ezekért folyó küzdelmet, mindenkinek megvan a saját felelőssége, nemcsak a jobboldalnak, hanem a történelem és a nemzeti identitás kérdései iránt teljesen érzéketlen baloldalnak és a liberálisoknak is. A forradalom évfordulójára emlékezés a jobboldalon a pártpolitikai haszonszerzés eszközévé, a baloldalon és liberálisok körében pedig afféle letudandó „muszfeladattá” vált.
Ám mivel ma mégiscsak erre a dicsőséges néhány napra emlékezünk, szeretnék néhány bizakodó megjegyzést is tenni. Amint a korabeli dokumentumokból és visszaemlékezésekből kiderül, a forradalom kitörése még annak későbbi vezetőit is teljesen váratlanul érte. Nem volt ember, aki akár előtte egy nappal is sejtette volna, hogy az elégedetlenség és a szabadságvágy olyan hatalmas tömegeket fog az utcára vinni, hogy az elsöpri a Rákosi-rendszert. A változások a történelem során mindig a legváratlanabb pillanatokban indultak el, akkor, amikor senki nem számított ezekre. 1956 őszén éppen elkezdtek javulni az életszínvonal alakulását jelző mutatók értékei, éppen hogy csak érzékelhetővé vált az emberek életkörülményeiben valami kis javulás. Csakhogy a pohár is éppen addigra telt be a tömegek számára. Már nem érdekelte őket, hogy néhány forinttal többet költhetnek élelemre, hogy több jut ruházkodásra, visszavonhatatlanul elegük lett a diktatúrából. És ha nem is ilyen sebességgel, egyik napról a másikra, de ugyanilyen váratlanul ért minket a rendszerváltás is. Bár éreztük, hogy rogyadoznak az eresztékek, azt gondolom, 1987‑ben még senki nem sejtette, hogy egy évvel később összeomlik az örökkévalónak tűnő szovjet birodalom.
Minden okunk megvan rá, hogy úgy érezzük, 1956 eszményei, a demokrácia és szabadság ügye ismét elbukott Magyarországon. Ám bízzunk abban, hogy a legváratlanabb pillanatban egyszer csak újra betelik az emberek számára a pohár, és tömegek fognak vonulni az utcán demokráciát követelve. Ahogyan ez 1956 őszén történt.
