Szerző: Ille István
2016.08.19.
Érdekes dolog a történelemszemlélet, pláne, ha irányított, újragondolt és átértékelt. Attól tartok, a némi antiszemitizmussal fertőzöttek még olvasói szinten is képesek újragondolt történelemszemléletük talaján állva a tanulmány közlőjét – a szerzőjével vitatkozni nem mervén – hitványnak nevezni. Rendben, hitvány vagyok, de büszkén vállalom eme hitványságomat, hiszen az arctalan és névtelen megbélyegző ezzel kitüntetett.
Amúgy se lenne képes az alább közölt tényekkel szemben bármit is felhozni, de hát nem is ez a feladata. Benyitott, odaköpött az asztalra, és felemelt fejjel távozott, ahogy azt egy magát történésznek nevező újragondolótól elvárható.
A tömeggyilkosság-sorozatba torkolló deportálás
talán legszembetűnőbb vonása az, hogy – szemben az 1944-es elhurcolásokkal – erre német nyomás nélkül, sőt a közvetlen német érdekek ellenére került sor. Erről a magyar kormány döntött, nem sokkal a Szovjetunió elleni hadba lépés után.
Az „idegen” zsidók deportálása nem hirtelen hozott döntés következménye volt, mindennek hosszú előtörténete van.
Az 1918 előtti liberális korban egységesen kezelt és magyarnak tartott zsidóságot a két világháború közötti korszak konzervatív közéleti szereplői és hatalomban lévő politikusai két csoportra osztották. Az egyik csoporthoz az asszimilálódott zsidók tartoztak. Köztük voltak a gazdasági élet azon vezetői is, akiknek kulcsfontosságú üzemek voltak a tulajdonában, így kikapcsolásuk a termelés hanyatlásával járt volna. A másik csoportba tartoztak azok, akik zsidó nemzeti identitásukat nem adták fel, a magyarság céljaival ezért nem is azonosultak. Közéjük tartoztak a keleti területekről, elsősorban Galíciából bevándoroltak, valamint a „kozmopoliták” és a kommunisták, akiket felelősnek tartottak az 1918-as összeomlásért és a proletárdiktatúráért. A politikai elit java része ennek az „idegennek” tekintett csoportnak az országból való eltávolítását szorgalmazta már a húszas évek elejétől.
A „rossz” zsidók kitelepítésének az igénye különösen megnőtt akkor, amikor 1939 márciusában Kárpátalja Magyarországhoz került. A terület visszacsatolásakor az országban hirtelen jelentősen megnőtt a hagyományos életmódjához és értékeihez ragaszkodó és az uralkodó elit és a magyar közvélemény jelentős része által is lenézett „keleti” zsidók száma. Nem véletlen tehát, hogy a deportálás végrehajtását leginkább Kárpátaljáról sürgették és kezdeményezték. Kozma Miklós, Kárpátalja 1940 szeptemberében kinevezett kormányzói biztosa azt az álláspontot képviselte, hogy helyes lenne a Kárpátalján élő szegény zsidók kitelepítése… „Nagyon örülnék, ha ki lehetne őket valahová vándoroltatni, de egyelőre nem lehet” – írta egy 1941 elején készült levelében.
A Szovjetunió elleni német támadás, majd a magyar hadba lépés és sikeres előrenyomulás után azonban elvben volt már terület a „nem kívánatos” zsidók kitelepítésére. Június folyamán Kozma a miniszterelnöknél, a belügyminiszternél és a kormányzónál is járt, többek között a deportálás előmozdítása érdekében. A kormányzói biztos a magyar katonai hatóságokkal is egyeztetett. Werth Henrik vezérkari főnök július 7-én arra utasította Szombathelyi Ferenc altábornagyot, hogy kezdjen tárgyalásokat a kárpátaljai kormányzói biztos hivatalával a megvalósítás részleteinek tisztázása érdekében. Fennmaradt Werthnek 1941. július 9-én, a Kárpát Csoportnak kiadott utasítása is, amelyből világosan kitűnik, hogy a vezérkari főnök is részt vett a deportálás előkészítésében és megvalósításában. A parancs – amelyet László Dezső altábornagy továbbított, így szólt: „Ezt a megszállt területet sokáig szeretnénk kezünkben tartani, hogy a zsákmányolt hadianyagot, élelmiszert, üzemanyagot és főleg gumit, amilyen gyorsan csak lehet, hazaszállítsuk és másrészt, hogy erre a területre a nem-kívánatos honi elemeket, zsidókat és ukránokat áttelepíthessük.”
(Hadtörténelmi Irattár és Levéltár (HIL), Magyar Királyi Gyorshadtest, Kárpát Csoport, 1941. július 9.)
