CSEPELIEK BLOGJA
Szerző: Dési János
2016.08.07.
Napok óta az a kép ugrik mindig a szemem elé, amely éppen 102 évvel ezelőtt készült Budapesten.
És akik még a KLIK-telen oktatás előnyeit élvezhették, nyilván ugyanígy ismerik, mint én. Ezen a derék magyarok egy tisztes csoportja: „Háborút akarunk” táblákat lenget lelkesen, 1914 júliusának elején járunk. A hangot persze nem őrizte meg semmi, de elnézve a fotókat körülbelül el tudjuk képzelni, amint együtt skandálták, hogy „Háborút akarunk, háborút akarunk!” Ők voltak – egyszerűsítsük le a dolgokat, a korabeli CÖF, vagy Békemenet, csak akkor Háborúmenetnek hívták volna őket, a korabeli hangadókkal, mint az akkori ifjú Lomniczi, Csizmadia és a többi. Persze a sajtó egy része is már napok óta azt harsogta, hogy „Háborút akarunk” és vesszenek a hazátlan bitang liberálisok, a baloldaliak és mindazok, a széplelkek, akik szerint nem egy akkora ötlet az a nagyszerű elképzelés, hogy itt háború lesz.
Az akkori hatalom emberei, bár talán akad aki átlátta, hogy mégsem lesz ez annyira jó, végülis arra jutottak, ha a nép jelesei ennyire akarják, hát legyen. Alig pár nap múlva teljesült a korabeli Békemenet, akarom mondani Háborúmenet kívánsága és megkezdődött az első világháború. Belehalt egymillió ember az országból, Európából vagy 50 millió halott.
Széthullott az addig békét és prosperitást jelentő monarchia, Magyarország elvesztette területének a kétharmadát – okot adva ezzel egy újabb, még véresebb háborúhoz való csatlakozáshoz 20 évvel később.
De szó se róla, az akkori Békemenet, akarom mondani Háborúmenet kívánsága nagyon szépen teljesült. Megkapták, amit oly hangosan és persze bizonyos kormányzati körökből feltüzelve követeltek. A háborút.
Ugyan akkoriban a népszavazás, meg a nemzeti konzultáció nem volt divat és a kor amúgy igen kreativan korrupt elitje sem jött még rá arra a nagy ötletre, hogy közpénzből lehetne a háború mellett jó drága kampányt folytatni néhány közeli barát lapjában, hogy a kassza is csengjen. De azért a párhuzamot nem kell tovább magyarázni...
