ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Grecsó Krisztián
2016.06.10.
Könyvhét van, nyolcvanhetedszer, de legyünk őszinték, nem tudjuk, hogy minek. Attól, hogy valami régóta van, még nem biztos, hogy kell, a holnap is igényli. Lehet, hogy avítt hagyományok éltetői vagyunk, saját üdvünket tekintjük a nemzet érdekének, állásra, figyelemre, fontosságtudatra van igényünk, a hazánkat viszont nem szolgáljuk, mert írásainkat, irodalmi folyóiratainkat, beleértve az öreg Somogy oldalait, nem olvassa senki. És a nem olvasó népet figyelve, polgáraikat értékelve a kormányzat racionális elméi okosan gondolják, hogy nem gondolnak rólunk semmit. Hogy nincs ránk szükség. A magyar irodalom, ha van, létezni akar, tegye a saját erejéből, újuljon meg, és ne foglalkozzon vele, hogy a felvilágosodás óta hogyan működik. Legyen képes az innovációra – milyen csinos szó. A műhely- és folyóirat-kultúra a múlté. Irodalmunk ezentúl, ha bír, legyen, mondjuk, könyvkultúra.
A tanulni vágyók nyugalmával törődünk ebbe bele, dicsérni jöttünk Kaposvárra, nem temetni. A könyvhét a Parnasszusról leszálló szellem ünnepe, ilyenkor címek százait illik emlegetni, meg a derék élő írókat, ingujjban, ők értik a szót, találkoznak olvasóikkal, miközben évek vagy hónapok munkáit látják viszont a kemény vagy puha borítók alatt. Szerencsés emberek, írók és olvasók kölcsönösen, és a szerencséseket könnyű szeretni.
A jövő meg csak építse fel önmagát. A gondolkodó, önmarcangoló, gyökereit, identitását, nyelvét és szép mondatait kereső ifjúságért nem tehetünk semmit. Ha nem akar vagy nem tud magáról gondolkodni, nem akar múltjával és mondjuk, a szűkebb hazájával, a somogyi tájjal, Berzsenyi mázsás örökségével számot vetni, nem kötelezhetjük rá. Legyenek sportolók, focizzanak reflektorfényben, legyen belőlük vadakat terelő juhász.
Elvégre mi itt vagyunk, még vagyunk, a múlt megtette a magáét. Mert az irodalom olyan, mint a kert, mi most a tavalyi vetést aratjuk. A ma írói kopott és lenézett korok kamasz lányai és fiúi, régi idők, régimódi irodalmi műhelyek tették őket azzá, amivé lettek.
Bármennyire szeretném, nem lehet megúszni. A folyton megszűnő, majd évekre újrainduló, öt évtizedesnek nevezett, de mindig ellehetetlenített, elfeledett Somogy folyóirat városában, óvatosan, illő pironkodással szeretném megkérdezni önöket, ha tehetségesnek gondolják a gyereküket, mert szolgálja őt ez a gyönyörű magyar nyelv, akkor hová fordulhatnak? Ha a lányka tehetségesen rajzol, vannak fórumok. Hogy húrok sértsék fel az ujjbegyét, zeneiskolába viszik. De az irodalmára büszke magyar hazában kit keresnek meg, ha az a szerencsétlenség éri magukat, hogy a gyerekük írni szeretne? Hol tanulhat, hol ismerik el, milyen katedra előtt nyilváníttatik íróvá?
Ha a Somogyra, a Holmira, a Lettre-re, a 2000-re nincs szükség, ha bármelyik műhely, „irodalmi katedra”, lap bármikor az enyészeté lehet – az biztosan csak a szerkesztőség magánügye? Maguk kinek mutatják meg novellájukat, kinek a nagyapa ötvenhatos naplóját, kihez küldik el a nyugdíj után írt első szorongó sorokat? Ki figyel magukra? Kinek fontos, hogy önök gondolkodnak? Hogy a nyelv, az isteni, az édes, a minket soha meg nem csaló magyar szó, hazánk lelke él és virágzik – arra ki reflektál maguknak? ...
