ÉLET ÉS IRODALOM ONLINE
Szerző: Darvasi László
2016.06.10.
Kérem, ne ijedjenek meg, de kezdem a legfontosabb állításommal, hogy tudniillik soha nem volt ilyen nehéz és bonyolult Olvasónak lenni, és soha nem volt ilyen könnyű írónak lenni. Ez nem csak Magyarországon és/vagy például Nyíregyházán van így, ez világjelenség. Ha ilyeténképpen folytatódik, márpedig nem látom az okát, miért ne így folytatódjon a dolog, egyszer csak ránk köszönt az a pillanat, amikor megfordul a színpad, jó néhány tucat író toporog és tolong idefönt – mint pulóveresek a román forradalomban a tévékamerák előtt –, kicsit izgulva, kicsit másnaposan, gyűrötten, de elhivatottan és a saját jelentőségétől fölvillanyozva. Rekedt hangon köszöntik az aktuális könyvhetet, és megnyitják annak az 1 Olvasónak, aki odalent áll, az uniós pénzből kikövezett téren egyedül, egy szál magában, és azon gondolkodik, hogy a csudába vegyen ennyi írótól könyvet. És miből. És miért.
És melyik lehet odafönt Petőfi Sándor.
Vagy Esterházy Péter.
Vagy Takács Zsuzsa.
Viccesen hangzik, de annyira nem mulatságos. Ha így halad tovább az úgynevezett kulturális paradigmaváltás, akkor a könyvolvasás bohóság lesz, lelki linkség vagy arisztokratikus maradiság. Lapozgatni egy könyvet, több ujjal lapozgatni, az ujjbegyre rányalni, a könyvjelző pántlikát beilleszteni, a lapra firkálni, a szem sós vizét rácsöppenteni, ugye értik? Egyébként az az egyetlen Olvasó biztosan nő lesz, kamasz lány, anyánk, nagymama vagy az a széplelkű, érzékeny és ötvenpluszmínuszos Irén, Erzsébet, Mária, míg idefönt férfiak tülekednek, fiatalok, idősebbek, hímek.
Az aktuális magyar irodalom helyzetére pillantva két jelenséget vélnék megemlítendőnek. Az egyik az úgynevezett kánon átírására és felülvizsgálására irányuló ideologikus óhaj. Sóhaj. A regnáló hatalom teoretikus elhivatottsága elég sokat tesz azért, hogy az Olvasót átnevelje és fölvilágosítsa, befolyásolja és megtérítse, illetve a politikailag helyes úton járó irodalmat megfelelőképpen honorálja. Az irodalomra, tágabb értelemben a művészetre irányuló domesztikálási vágy nem új, errefelé különös zamattal bír, Kelet-Európa íze a szánkban maradt, fém és emésztési lágyság, így dalolunk, valamint segget nyalni, hajbókolni vagy csak tágra nyílt szemmel, ártatlanul kussolni, mindig jó üzlet volt és maradt is. Erősen remélem, hogy szofisztikám nem bántó. Ugyanakkor nincs okom elhallgatni, hogy éhhalál szélén áll a JAK, a fiatal íróknak ez a nagy múltú és máig is remekül funkcionáló társasága, és, ha jól tudom, a FISZ sem dúskál az aranygarasokban, sem pedig a Szépírók Társasága, de itt abba is hagyom, mert vannak eredmények és remények, elég csak a Kárpát-medencei tehetséggondozó társaság 150 milliós vagyonkezelői támogatására gondolni, amiből ő és választottjai megtanítják a fiatal tehetségeket tehetségesen írni, és gondolom, élni is.
Aztán pedig látok egy másféle tendenciát is, ezt úgy nevezném, hogy a versenyistállós hevület, ebben a trendben az író – s vele az irodalom – afféle versenyló, versenyagár, versenyautó lesz, sportoló. Számok. Helyezés. Szavazatok. Egyre mohóbb az igény arra nézvést, hogy versenyeztetni kell az irodalmat. Megtalálni a leget, az év könyvét, a legjobbat, a legnépszerűbbet, az elsőt. Mert az efféle esemény közönséget vonz, marketingszempontból hasznos, olyan történés, amire az Olvasó fölkapja a fejét. Ezekben a játékokban, mentségére szóljon, az író örömmel és izgatottan vesz részt, mert ki ne szeretne leg lenni, első lenni, év eseménye lenni, miközben pontosan tudja, hogy az, ami neki kell, amiből ő van, amiből ő lesz, nem ilyen. Az irodalom hétköznapi állapotában – amit olyannyira szeretünk – séta, beszélgetés, közös varrogatás, erotikus hangulatú kaláka, menhelyi karácsonyozás, legfeljebb csöndes, még ha vérre menő vitatkozás, s csak kivételes esetekben válik Himnusszá vagy Nemzeti dallá. Mellékes gondolat, de egyszer egy rózsavirágos hajnalon hallottam a magyarok istenét a magyarok himnuszát énekelni, szép volt, de hamis volt.
Az irodalom nem az, amit akarunk. Az irodalom az, hogy akarunk, keresünk valamit, próbára tesszük, fölkínáljuk a hiányunkat, és aztán találunk valami mást, és jó lesz nekünk. A jó irodalom soha nem válasz, kérdés marad.
Megfőtt az ebéd, ki tette fel?
Ki küldött nekünk képeslapot, jegyet, szaloncukrot, üveggolyót?
Miért véljük érteni, ha egyébként érthetetlen?
Az irodalom az, hogy magunkra maradunk a mindennel...