GÉPNARANCS BLOG
Szerző: Andor Mihály
2016.01.21.
Nem lehet mindenkit kirúgni, aki egy sztrájkban való részvétellel meri kinyilvánítani az Orbán-féle oktatáspolitikáról alkotott véleményét. Még a pedagógusok felét sem lehet kirúgni, mert akkor összeomlik az oktatás...
A második Orbán-kormány ötéves történetéből látszik, hogy a tüntetés nem hatékony eszköz, mert Orbán úgy gondolkodik, hogy akármekkora is a tömeg, „utána hazamennek”. A tüntetés csak akkor lenne hatásos, ha százezrek vennének rajta részt, és nem mennének haza.
2012 októberében kirúgták Hopka András tanárt a Türr István Képző és Kutató Intézetből. (Ennek semmi köze ahhoz, hogy az intézmény később gyanús kifizetőhelyként lett híres – gondoljunk csak a 25 milliós hóeltakarítási szerződésre vagy a piaci ár sokszorosát számlázó ápolótanfolyamra!) „Bűne” valószínűleg megbocsáthatatlan: előtte Tiszacsécse szocialista polgármestere volt, 2010-ben pedig a fideszes Tilki Attila ellenfeleként indult a parlamenti választáson.
2013 novemberében Horváth András leleplezte a NAV‑nál folyó üzelmeket, azóta nincs munkája. Több önkormányzati állásra is pályázott, de eddig sehova sem vették fel.
„Bod Péter középiskolai magyartanárral másodszor történt meg, hogy közvetlenül a tanévnyitó előtt fölvették egy iskolába, megörültek, hogy végre kapnak szaktanárt, majd amikor a tankerületnél megtudták, kiről van szó, néhány nap múlva kirúgták” – olvashatjuk a nol.hu 2014. február 22-i számában. A tanár ikertestvére Bod Tamás politikusnak, aki az Összefogás 2014 nevű pártszövetség képviselőjelöltje volt. De volt a rovásán Péternek saját jogon is: korábban újságíróként bírálni merészelt Békés megyei fideszes politikusokat.
2014 májusában takarékossági okokból kirúgták az egyetemről a vállaltan baloldali kötődésű dr. Tóth Zoltán nemzetközi hírű választási szakértőt (és a spórolás jegyében rögtön fel is vették a helyére a Fidesz-közeli Nézőpont Intézetből Mráz Ágoston Sámuelt).
Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő 2015 elején kezdte meg hosszú menetelését a magyar egészségügyért. Kiállásával és szervezkedésével nem kevés borsot tört a hatalom és a hatalom zsebében lévő szakszervezeti vezetők orra alá. Olyannyira, hogy a Független Egészségügyi Szakszervezet kizárta soraiból. Noha szakmai munkájával mindenhol elégedettek voltak, állásnélküli. Nemcsak a közegészségügyben nem akarják foglalkoztatni, de a magánegészségügyben sem kap munkát. (Ami éles fényt vet a magyar köz- és a magánegészségügy közötti furcsa kapcsolatokra is.)
A fölsorolt esetek azt mutatják, hogy egyenként mindenkivel el lehet bánni. De miért maradnak egyedül ezek az emberek, köztük olyanok is, akik az egész társadalom érdekeiért állnak ki? Persze tudom, hogy – bármennyire bántja is az igazságérzetünket – más érdekeiért nehéz megmozdulni. De 2010 óta a magyarok saját érdekeikért sem állnak ki.
Orbán Viktor újbóli hatalomra kerülésekor az egyik első lépés volt 2010-ben a sztrájktörvény módosítása, és ezzel – az illedelmes szakszervezetek számára – gyakorlatilag lehetetlenné tették a sztrájkot. (És melyik szakszervezet nem illedelmes Magyarországon, ha egyszer nem a mögötte álló tagság tömegei adják legitimitását?) Az egyetlen fegyvert vették ki munkavállalók millióinak kezéből, amellyel érdekeiket hatékonyan védeni tudják, és nem tiltakoztak tömegek, nem volt sztrájk. Akkor sem, amikor a törvény még csak tervezet volt, tehát a sztrájk nem lett volna törvénytelen.
ITT OLVASHATÓ
