Szerző: Határátkelő
2016.12.04.
„Ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával”
Speciel szerintem kár lenne a kakaós csigáért, de most nem is erről van szó, hanem arról, hogyan reagál egy család, amikor a lányuk bejelenti, hogy ő bizony elmenne kalandozni egy kicsit Új-Zélandra – miként tette azt a Hortobágyi Rántott Vombat blog szerzője. (Hogy aztán ne egyedül térjen haza…)
„2014 júniusáig tengettem az átlagos jogász lányok életét: csinos ruhákban, magas presztízsű munkahelyeken, felelősségteljes pozíciókban teltek a napjaim. Szerettem a munkám, volt hobbim (írtam és cukrászkodtam), kiélveztem a főváros nyújtotta minden lehetőséget, és amikor csak lehetett utazgattam.
De egyszer csak jött egy érzés, egy vágy, ami nem hagyott nyugodni, hogy ki kell kicsit szállni ebből a mókuskerékből és egyetlen (na jó, másfél) hátizsákkal elmenni világgá.
Egészen pontosan 17 ezer kilométerre az otthonomtól. Egyedül, nőként, hátizsákos utazóként. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy gyakran csináltam ilyen őrültséget, gyorsan leszögezem, hogy korábban még 200 kilométernél messzebbre se mentem egyedül – leszámítva egy félévnyi külföldi ösztöndíjat -, így nem mondanám, hogy rutinom volt a dologban. De hát a komfortzónán kívüli lét attól izgalmas, hogy totál ismeretlen számunkra. (...)
Úticélom a varázslatos, izgalmas és megunhatatlan Új-Zéland volt, egy kis ausztrál kitérővel. Közel egy évig utazgattam Down Under-en, négy hónapon át éltem autókban, és ez az utazás éppoly izgalmas volt belül is, mint kívül.
Már maga az előkészület is komoly pszichés tréning volt, hiszen nem ismertem senkit sem a barátaim között, sem a családomban, aki legalább fele ilyen őrült lett volna és nekivág másfél hátizsákkal a világ végének. Éppen ezért próbáltam a családnak is kis dózisban adagolni a hírt: először azt mondtam el, hogy hova megyek, aztán hogy mikor, végül hogy mennyi időre.
Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, ami most, hogy új pozíciómba (aka Anya) léptem, egész érthetővé vált számomra. Mégis ki örülne annak, ha a gyereke egy napon bejelentené, hogy felmondott, bedobozolt és lelécel ismeretlen időre ismeretlen helyre, mert ő „körbe akarja sütni Down Under-t”? Én mondjuk ott vágnám hókon egy tepsi kakaós csigával.
Nos, hasonlóan jól reagált az én családom is: a Pótanyám konkrétan visszakérte a karácsonyi ajándékként szánt kiskosztümömet, mondván nem kell ahhoz szép ruha, hogy kávézókban idétlenkedjek a világ másik felén. A nagymamám pedig közölte, hogy ez egy baromság, Kecskemétnél szebb hely úgy sincs. (...)
Aztán, ahogy az már lenni szokott a romantikus lányregényekben, a nagy kaland közepén összetalálkoztam azzal a csodálatos félig kiwi-félig maori vízilabdázó és/vagy rögbis félistennel, akire szingli fantáziáimban mindig is vágytam.
Ja, nem. Ellenben összeismerkedtem egy roppant kedves, jó humorú, szegedi fiúval. Mert hát nyilván, 17 ezer kilométerre az otthonodtól kivel sodor össze az élet, ha nem egy szegedivel? Így történt hát, hogy új-zélandi pasim ugyan nem lett, de magyar vőlegényem igen. (...)
Én ugyanis tartottam magam az elveimhez: nekem nem kell magyar barát. Mégis ki az az elfuserált, aki a világ túlfelén egy magyar pasival jön össze? A jóember komolyan vette a dilemmámat, úgy érezte, mégiscsak ő a férfi, orvosolni kell a helyzetet: ha nem akarok magyar barátot, akkor nem lesz.
Én mondjuk úgy gondoltam, hogy vessünk véget a románcnak. Ő meg úgy, hogy megkérte a kezem: szóval már nem barátom volt, hanem vőlegényem.
Így tértem végül haza életem addigi legnagyobb kalandjából: a másfél hátizsákon túl hoztam egy vőlegényt is."
A teljes posztért ide kattintsatok...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.