2016. december 2., péntek

ÖT BOLDOGTALAN NAP

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Bartus László
2016.12.01.


Egy asszonyt holtan találtak a Dél-pesti Kórházban Budapesten. A mosdóban. Már öt napja feküdt ott. Holtan. Öt nap múlva vették észre. Ez volt a legfájdalmasabb az egészben. Úgy meghalni, hogy észre sem veszik az embert. Nem az a fájdalom ebben, hogy egy kórházban nem tűnik fel, hogy öt napja fekszik egy hulla a mosdóban. A magyar kórházak ismeretében ez senkit nem lep meg. Ez inkább csak mellbevágó. Nem könnyű ilyen brutálisan nyersen szembesülni azzal, hogy milyen a magyar egészségügy. Milyen hely az, ahol azt hiszi az ember, hogy majd megmentik az életét.

De ezen már nem lepődik meg sem élő, sem halott. Nem az a fájó, hogy milyen lett ez az ország. Ezen a felismerésen már túl vagyunk. Az igazán fájó az, hogy mivé lettünk mi, emberek. Az igazán fájó az, hogy ez az asszony úgy halt meg, hogy nem hiányzott senkinek. Öt napig senki nem kereste. Sem rokonok, sem barátok, sem ismerősök, sem szobatársak, sem orvosok, sem ápolók. Nem hiányzott senkinek. Ez a legszörnyűbb halál. Ha színpadi mű lenne, akkor a szerencsétlen asszony ezt próbából is tehette volna. Meghal, hogy megnézze, hiányzik-e bárkinek. És valószínűleg csak azért nem ébredt volna fel soha, mert belehalt volna, amikor a kísérlet végén kiderül, hogy nem hiányzott senkinek. Egy ember senkinek nem kellett, senkinek nem volt fontos. Így végződött az élete. Amikor megszületett, még nem így volt. Mindenki örült, boldog volt, sírt az anyja örömében, az apja a felhőkig ugrált boldogságában. Félve vigyázták az első lépéseit, boldogok voltak minden szóért, amit kiejtett.

Féltő szemek kísérték az első nap, amikor iskolába ment. Anyja már félórával előbb ott volt, mint ahogy végzett. Megszorongatták, megszeretgették, ha sírt, a könnyeit letörölték. Apja büszkén mutogatta. Az ő lánya. Felnőtt, szép volt, szerették és ő is szeretett. Nagy tervei voltak, egy részét megvalósította, egy része örökre az álma maradt. Voltak álmai. Voltak vágyai. Elképzelte magát, gyerekkori meséinek királykisasszonya volt, képzeletben korona volt a fején, és az a herceg fehér lovon, érte jött. Híresnek látta magát és szépnek, egész élete a csodavárásban telt, hogy ez csak most van így, csak most ilyen nehéz, csak most kell még egy kicsit kibírnia, aztán minden jobb lesz, szebb lesz, jön a csoda, és ő az lehet, aki mindig is szeretett volna lenni. De a csoda nem jött el soha, végig ilyen nehéz lett, az álmok pedig itt értek véget ebben a mosdóban.

Vagy lehet, hogy már kezdetben is nehéz volt. Lehet, hogy rosszul is kezdődött. De hatvan év alatt találkozott másokkal. Akik megszerethették volna. Akiknek fontos lehetett volna. Tett sok jót. Talán voltak gyerekei. Talán nem. Bárhogy volt is, amikor befejezte ezt az életet, úgy ment el a világból, hogy öt napon át senkinek nem hiányzott. Senkinek nem volt fontos, hogy mi van vele. Öt nap múlva úgy találták meg a női mosdóban, mint egy eldobott papír zsebkendőt. Itt meg egy asszony van. Fel kell takarítani. Egy nagy bomló fehérje. Nem idevaló. Szegény asszony mondta volna, hogy elnézést, hogy nagyon sajnálja, hogy bajt okozott, hogy szemeteli a drága kórház mosdóját, munkát ad másnak, bajlódni kell vele. Már így érezte akkor is, amikor az ágyon feküdt, hogy útban van, csak terhet jelent másoknak. Mondta volna most is, hogy ne tessék haragudni kedves, de nem tudta mondani, mert halott volt. Odaadta volna a büfében utolsó fillérjén vásárolt kis csomag kávét a takarítónőnek, hogy kárpótolja azért, mert zavarta a létezésével, hogy nem tudott úgy meghalni, hogy nyomtalanul tűnt volna el. Adna ő borravalót, ha tudna. De nem tud...


ITT OLVASHATÓ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.