MIÉRT NEM ZÁRKÓZTUNK FEL A NYUGATHOZ 1989 UTÁN?

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Éber Márk Áron
2016.12.27.



A kelet- és közép-európai elitek azon köreiben, amelyek a nyugat- és észak-európai társadalomfejlődést tekintik követendő mintának, bő kétszáz éve ott buzog a „felzárkózás” vágya, az „utolérés” akarása. Távolról sem magyar sajátosság, nem is csak a kelet-közép-európai elitek sajátja, itt és most mégis a mi felzárkózásunkról lesz szó.

A felzárkózás vágya

A felzárkózás kollektív vágyának tapasztalati alapjai sokszor ma is ugyanolyan kézenfekvők, mint az elmúlt jó kétszáz évben bármikor: hosszabb-rövidebb utazások, kint tartózkodások után „a Nyugat vágyterében megmerítkezőket” hazatérve ambivalens érzések kerítik hatalmukba. A hazatérő óhatatlanul a hírhozó szerepében találja magát: mesélnie kell, milyen volt, hogy boldogult „odakint”. Gróf Széchenyi úti irataitól a napjainkban hazavergődő Erasmus-diák élménybeszámolójáig számos változatban, gazdag sokféleségben áll elő valamilyen kép arról, milyen is az élet „odakint”. Az elbeszélés óhatatlanul értékelő lesz. Még ha vegyes is a már ezerszer megrajzolt kép érzelmi színezete, a hazaérés sokkja és a visszarázódás után a „kinti” tapasztalatok könnyen idealizálódnak. Újjászületik az amúgy is erős hagyománnyal bíró kollektív vágy: vagy mennünk kellene, de mindannyiunknak, vagy elérni azt, hogy itt is úgy élhessünk, ahogyan ott élnek.

1989 – az illúzió kivirágzása

A legutolsó nagy reményekkel kecsegtető korszak, amely milliók számára kínálta fel a reményt – hogy ezen túl ugyanígy, vagy még jobban, de ami biztos: szabadabban élhetünk, s hogy hamarosan itt is lehet jólét és szabadság –, a rendszerváltással vette kezdetét. 1989 nyugatos elitjei és értelmiségi főszereplői tán minden korábbinál lelkesebben táplálták a hitet, hogy a magyarság történelmi fordulóponthoz érkezett: itt az alkalom, hogy „visszatérjünk Európába”, „felemelkedjünk a Nyugathoz”, felzárkózzunk a világ fejlettebb térségeihez. Ha „túlszárnyalni” azért nem is fogjuk, miként azt Hruscsov ígérte, de most legalább „utolérhetjük” a gazdag országokat.

1989-ben és közvetlenül utána mindez nem maradt az értelmiség és a nyugatos elitek belügye. E reményben – eleinte – éppúgy osztozott a fusizó csepeli melós, a háztájizó óvónő, a fröccsöntő vállalkozóvá vált TSZ-tag, a balatoni lángossütő, a kunhegyesi zöldséges, a keresetét különórákból kiegészítő matematikatanár, a hálapénzből felhúzott nyaralójában nyugodtan hátradőlő nőgyógyász főorvos vagy a gebinre váltó egykori gyártástechnikus. A felzárkózás vágya és reménye, hogy mindez most valóban megtörténhet – ha kemény munkával, áldozatokkal és csak sok-sok erőfeszítés árán is –, olyan szikra volt, ami valóban milliók akaratát lobbantotta lángra: újra megszületett és megerősödött az illúzió, hogy megéri az erőfeszítés, megéri a lemondás, megéri a munka, mert most tényleg valami nagyszerű és közös felemelkedés veszi kezdetét. Még ha sokak Nyugat-képe csak a Sat1 és a Pro7 reklámvilágából építkezhetett, és még ha a legtöbben „a Nyugatból” csak a Mariahilfer Straßét láthatták saját szemükkel a nyolcvanas évek végén, a remény dallama az ő fülükben is boldogan visszhangzott: utolérjük Ausztriát!

Ez az illúzió futott zátonyra és tört darabokra az elmúlt több mint két és fél évtizedben. Nem egyszerre, több hullámban. Már csak kevesen hisznek benne, ha vannak még egyáltalán.

Mármost bő két és fél évtized távolából feltehető a kérdés: milyenek voltak a felzárkózás valóságos esélyei? Hol keressük a kudarc okait? Miért nem sikerült? Sikerülhetett volna egyáltalán?...

ITT OLVASHATÓ