Szerző: Rezeda
2016.12.31.
Alig húzták be maguk után a templom ajtaját, a rend rögvest helyreállott, mintha semmi sem történt volna, és úgy, hogy sem a bádogbános, de még a duplagyűrűsök sem emlékeztek arra, hogy egy perccel előbb egy hatalmasan mosolygó Buddha rombolta le az oltárt. A mise folyt tovább a maga kitaposott, avítt útján, a dohszagból újra remegő hangok szálltak a magasba, majd visszapattantak a boltívekről, így alkotva sajátos burkot a fura-kalapos öregasszonyok feje körött, mint valami glória.
Ez védte meg őket évszázadok óta a valóságtól, tulajdonképpen ez tartotta életben ezt a szerencsétlen hordát a rónaságon, miután uruk itt hagyta az evilágot halványuló emlékké válva, de annyira azért mégis, hogy legyen erejük naponta kikelni a dunnák alól, és göcsörtös ujjaikkal, hajlott hátukkal neki tudjanak látni elvégezni azt a feladatot, amit életnek neveznek. A fröccsök ura és Béla szótlanul battyogtak a kocsma felé, olyan hosszan, hogy a közmunkások ámulva nézték a kettőket, mert nem volt világos, hogy előre haladnak, vagy hátrafelé.
Karácsony előtt indultak el a rövid pörformanszra a templomba, s amikor lebegve, remegve, káprázatok közepette visszaérkeztek az ivóhoz a száz méteres kimerítő túra után, már szilveszter napja volt. Haladtuk közben háromszor áztatta őket az eső, háromszor eredt el a hó, és háromszor söpört végig szélvihar a téren, miközben a Nap őrülten bukott le és kelt föl, ahogy száguldozott a falu körül. A kocsmáros látta, úgy iramlik az idő, mintha versenyezne velük, és már azt is tudta, miként lehet megállítani, vagy játszani vele. Csak a megfelelő italt kell Bélába tölteni, és úgy mászkálhat a múltban meg a jövőben, mintha képeskönyvet lapozgatna....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.