JÖHET-E ÚJRA A BAL?

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Vadász János
2016.12.15.

Jön a bal? – tette fel reményteli kérdését 1987 januárjában, az akkor még komoly példányszámú, széleskörű terjesztésű Kritikában Papp Zsolt, a kiváló társadalomkutató. S erre, a hozzá méltóan nagy ívű, egész világot átfogó, ám elsődlegesen mégis Európára összpontosító, az angol, német, francia, olasz, spanyol baloldali pártok modernizációit áttekintő esszében válaszolt igennel. 

Azóta eltelt harminc év. A tudós várakozásait Európa csak részben, hazánk pedig egyáltalán nem igazolta. Itthon – a kérész-életű, 2002-2004 közötti szocialista program-megvalósítási kísérletet leszámítva – csak elmulasztott lehetőségekről, elszalasztott esélyekről, folyamatos hitelvesztésről szólhat, aki a baloldali politika elvi modernizációját, és kormányzati hatalomban vagy ellenzékben tett cselekvéseit, azok következményeit korrekten elemzi.

A ma kérdésére – jöhet-e újra a bal? – tisztességgel, a mai magyar társadalom főbb jellemzőinek ismeretében csupán azt válaszolhatom: most nem, még nem. Amivel azt is mondom egyben, hogy nincs realitása az 2018-as kormányváltási, pláne „rendszerváltási” álmodozásoknak. S azt is, hogy azok a politikusok, akik ma a „vagy győzünk a következő választáson, vagy megsemmisül az ellenzék” típusú blöffjeiket harsogják a tereken és a rohamosan zsugorodó számú, mind kevésbé hiteles „médiákokban”: vagy nem tudnak semmit a valóságról, vagy – ami ennél is rosszabb – tudnak róla, de gyávák szembenézni e súlyos társadalmi tényekből a baloldali politika számára következő feladatokkal. E helyett, ahogy eddig szokásuk volt, most is csak felelőtlenül handabandáznak.

Miért fogalmazok ennyire egyértelműen? Azért, mert az MSZP-nek ahhoz, hogy ’22-re váltópárttá válhasson, először is tudomásul kell vennie a fájó tényt: a XXI. század második évtizedének végére a magyar baloldal széttöredezett, jelentéktelené vált. Kiszorult a közbeszédből. Nincs baloldali közgondolkodás, nincsenek a súlyos társadalmi, gazdasági kérdésekre baloldali válaszok a mindennapi életben, s a közvéleményben. A szocialisták nincsenek vagy csak alig vannak jelen a helyi társadalmak döntő többségében, még városi szinten is. (A 15-30 fős szervezetek a 346 magyar városban csak formálisan tekinthetők ott jelenlévőknek.) S ne vigasztaljon senkit, hogy a többi ellenzéki párt még ezt a szervezettséget se képes felmutatni. Nem elodázható és nem egyszerű feladat mindezzel szembenézni. Kiváltképp az elmúlt évtizedek társadalmi tényeinek ismeretében.Ebben a helyzetben a baloldalnak – ami alatt történelmi gyökerei és országosan még mindig létező szervezettsége miatt csupán az MSZP politikai erőterét értem, de azt is csak lehetőségként (!) – a 2018-as választásra kitűzhető minimális célja mindössze a parlamenti bejutás lehet. A maximális pedig, hogy a leendő, várhatóan csak három pártot befogadó parlamentben (Fidesz, MSZP, Jobbik) a második legnagyobb frakciót alkossa. S ezzel – ám csak a sok évtizednyi, eddig mindig elodázott politikai munka e közbeni elvégzésének eredményeként – esélyt kaphasson a 2022-es választás megnyerésére, azaz, egy új filozófiájú, cselekvésű, a társadalom többségét jól szolgáló kormányzásra.

Tudva arról, hogy ma Magyarországon az emberek több mint 40 százaléka létminimum alatt vagy annak közelében él. S hazánk legtöbb településén (amely az ezer lakos alatti falvakat jelenti) 70-80 százalékos a munkanélküliség. Tudva, hogy vékony az a teljes munkaidőben foglalkoztatott réteg, egymillió alatti – a tanártól, az orvoson, könyvtároson, szociális munkáson át, az önkormányzati, minisztériumi hivatalnokig, rendőrig, katonáig, bíróig terjedő – a közszolgálati dolgozóké, s a másik is csak két és félmilliós – az iparban, a szolgáltatásokban, a kereskedelemben alkalmazottaké –, akikre „középosztályként” hivatkozik a hatalom. Valójában azonban ők is csak prekárius, tartalékok nélküli, egyik napról a másikig élő, kiszolgáltatott helyzetű emberek. (Lásd erről Ferge Zsuzsa akadémikus helyzetelemzéseit, súlyos tényeket, következtetéseket tartalmazó tanulmányait.) Tudva: hazug kormányzati propaganda csupán a közmunkásokat (a köznyelvben kényszermunkásoknak nevezetteket) a társadalom „növekvő” stabilitásának mutatószámaként, a valódi munkavállalók közé sorolni. Ezt, sem megalázóan alacsony, megélhetést sem biztosító béreik, sem foglalkoztatásuk rövid időtartama, sem annak szakmai tartalma nem engedné meg. Ők is becsapottak, akiknek nincs vagy a legritkább esetben van visszaútjuk a munka világába. S tudva végül, hogy hazánkban folyamatosan magas a hajléktalanok, szociálisan ellátatlanok, bizonytalan helyzetű családok, s az éhező gyermekek száma. Ezért nem csodálkozhatnak a szocialisták sem, hogy a fiatal, jobbára magasan képzett munkavállalók szászezrei menekülnek külföldre e kilátástalan társadalmi, gazdasági és politikai helyzetből...

ITT OLVASHATÓ