- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Forgács Erzsébet
2016.12.04.
Egy szülőnek sem könnyű elengedni a gyerekét. Anyaként (talán az apák erősebbek, talán mások, vagy csak jobban titkolják a fájdalmat) belehalunk, amikor oviba adjuk azt a kicsi embert, aki a testünkben fogant, aki tőlünk függött, akinek minden percében jelen voltunk és hirtelen idegenekre kell bíznunk, távol kell lennünk tőle, ha csak néhány órára is.
Aztán belehalunk kicsit, amikor kamaszként kezd elszakadni, a saját barátaival a maga külön kis életét éli, ahová nekünk már nincs bejárásunk. Később, ha egyetemre megy és az ország túlsó végébe, és már nem jön haza minden nap, akkor is meghalunk egy kicsit. Aztán megszokjuk, megtanulunk ügyesen csomagolni, hogy ne boruljon ki a rántotthús, ne nyomódjon össze a süti, ne follyon rá a pörköltszaft a frissen mosott ruhára. Megtanulunk telefonon, vagy interneten közösen főzni, álmunkból felriasztva is meg tudjuk különböztetni a zsemlemorzsát a búzadarától, ha a gyerek tejbegrízt főzne 200 kilométerrel odébb és előrelátóan egyforma üvegben tartja a két holmit.
Mindegy, hány gyerekünk van, mindannyiszor belehalunk kicsit az elválásba. De ez így normális, így van rendben. Az is normális, ha a fiatal menni akar, világot látni, más népeket megismerni, kipróbálni a szárnyait.
Az nagyon nincs rendben, ha mennie kell. Nincs rendben, ha nekünk kell küldenünk, mert látjuk, amit ő talán még nem ért: itt nem jó. Innen el kell menni, ha szabad és normális életet akar magának. Ha nem elég neki, ha mi nem akarjuk, hogy elég legyen neki a holtig tartó vegetálás egy háromnegyed diktatúrában. És igen, most lehet azt mondani, hogy éppen azért lehet ilyen ez az ország, mert akik tehetnének érte, azok elmentek, nem harcolnak.
Kivel, mivel kellene harcolniuk? Ki ellen? A saját nagyszüleik, esetleg szüleik ellen? A tudatlanság, a tunyaság, a csodavárás ellen? Ha azok, akiket a leginkább érint, akik megszenvedik és megnyomorodnak a rendszertől, mégsem emelik fel a fejüket, akkor itt nincs mit tenni. Értük, de velük szemben, akaratuk ellenére itt csak mártír lehet valaki, megváltó nem.
Szülőként, nagyszülőként tudomásul venni, hogy ez a legjobb a gyerekünknek, hogy el kell küldenünk őket, ha már nem vagyunk képesek élhetővé tenni számukra és a magunk számára ezt az országot; tragédia. Mert elmenni, felfedezni, tanulni, megtapasztalni jó dolog. Maga a választás, annak szabadsága a jó dolog. Amikor kényszer, amikor nincs választás, amikor úgy lehet – nem csak túlélni, ahogy mi tesszük évek óta – hanem élni emberhez méltó életet, ha elmegy valaki, az lélekgyilkos dolog...
Aztán belehalunk kicsit, amikor kamaszként kezd elszakadni, a saját barátaival a maga külön kis életét éli, ahová nekünk már nincs bejárásunk. Később, ha egyetemre megy és az ország túlsó végébe, és már nem jön haza minden nap, akkor is meghalunk egy kicsit. Aztán megszokjuk, megtanulunk ügyesen csomagolni, hogy ne boruljon ki a rántotthús, ne nyomódjon össze a süti, ne follyon rá a pörköltszaft a frissen mosott ruhára. Megtanulunk telefonon, vagy interneten közösen főzni, álmunkból felriasztva is meg tudjuk különböztetni a zsemlemorzsát a búzadarától, ha a gyerek tejbegrízt főzne 200 kilométerrel odébb és előrelátóan egyforma üvegben tartja a két holmit.
Mindegy, hány gyerekünk van, mindannyiszor belehalunk kicsit az elválásba. De ez így normális, így van rendben. Az is normális, ha a fiatal menni akar, világot látni, más népeket megismerni, kipróbálni a szárnyait.
Az nagyon nincs rendben, ha mennie kell. Nincs rendben, ha nekünk kell küldenünk, mert látjuk, amit ő talán még nem ért: itt nem jó. Innen el kell menni, ha szabad és normális életet akar magának. Ha nem elég neki, ha mi nem akarjuk, hogy elég legyen neki a holtig tartó vegetálás egy háromnegyed diktatúrában. És igen, most lehet azt mondani, hogy éppen azért lehet ilyen ez az ország, mert akik tehetnének érte, azok elmentek, nem harcolnak.
Kivel, mivel kellene harcolniuk? Ki ellen? A saját nagyszüleik, esetleg szüleik ellen? A tudatlanság, a tunyaság, a csodavárás ellen? Ha azok, akiket a leginkább érint, akik megszenvedik és megnyomorodnak a rendszertől, mégsem emelik fel a fejüket, akkor itt nincs mit tenni. Értük, de velük szemben, akaratuk ellenére itt csak mártír lehet valaki, megváltó nem.
Szülőként, nagyszülőként tudomásul venni, hogy ez a legjobb a gyerekünknek, hogy el kell küldenünk őket, ha már nem vagyunk képesek élhetővé tenni számukra és a magunk számára ezt az országot; tragédia. Mert elmenni, felfedezni, tanulni, megtapasztalni jó dolog. Maga a választás, annak szabadsága a jó dolog. Amikor kényszer, amikor nincs választás, amikor úgy lehet – nem csak túlélni, ahogy mi tesszük évek óta – hanem élni emberhez méltó életet, ha elmegy valaki, az lélekgyilkos dolog...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.