Szerző: HaFr
2016.12.01.
Szijjártó gesztusa elég durva diplomáciai döntés, ugyanakkor arról a nehezen áthidalható szakadékról árulkodik, ami egyfelől Trianon értékelése és a magyar nemzeti önkép, másfelől egy 21. századi európai állam ideális értékrendszere között tátong. Mindjárt rögzítem, én se a magyar nemzeti önképet, se az "ideális értékrendszert" nem osztom, és ebben a cikkben csak arra akarok rávilágítani, hogy tulajdonképpen mennyire nem tudunk, mi magyarok (oké, tradicionalista magyarok) mit kezdeni a saját politikai hagyományainkkal.
Trianon mint sérelmi hagyomány máig a legerősebb negatív összetartó erő a magyarok jelentős hányadában (mai) határon innen és túl, az ország legerősebb politikai hagyománya és nemzeti identitásunk fokmérője: és ha belegondolunk, hogy ez így lehet, az egy nagyon kudarcos nemzetről árulkodik. Mielőtt a jobboldali érzelmű olvasónak rögtön a fejébe tolulna a vér ezt olvasva, azért tegye fel magában a kérdést, szíve szerint, de még inkább az agya szerint hogyan orvosolná a "Trianon" - kérdést?
És mivel várhatóan itt két válasz érkezne (fegyverrel, akkor pedig nekünk annyi, és sehogy, nincs ötlete), akkor meg lépjen tovább még eggyel, és kérdezze meg: akkor meg mi az ördögnek tápláljuk magunkban ezt a sérelmet, főleg úgy -- és ez a lényeg --, hogy közben képtelenek vagyunk alternatív identitást keresni magunknak, amely felnőhetne a Trianon-sérelem mellett, akárcsak azért, hogy segítse azt produktívan elviselni. (Arról már nem is beszélek, hogy végre szert tehetnénk egy olyan nemzeti identitásra, amely nem szolgálja a belső bal-jobb törésvonal fenntartását Kis-Magyarországon.) A veszteségben való őrlődés ellenben December 1. és Trianon legnagyobb átka, az ország utóbbi száz évének improduktív, önkínzó beidegződése, amin egy jó kormányzás megpróbálna túlvezetni, nem még mélyebben hajszolna bele, mintha bármilyen értelme lehetne ennek...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.