Szerző: L. Ritók Nóra
2016.12.04.
Egyre többen foglalkoznak egyébként most ezzel, a hatalom és a civilek viszonyával, beszélgetéseken, konferenciákon, épp most kaptam egy remek könyvet is erről, most jelent meg, a „Civilek hatalma” címmel.
Én is átgondoltam az egyik beszélgetéshez a magam verzióját, ahogy most érzem, ahogy most látok másokat körülöttem, és persze az esélyeinken is. Most, hogy a második körös tanoda-pályázatból is sikeresen kizáródunk, hiszen olyan feltételrendszer szabtak, aminek (azt hiszem, csak mi egyedül) nem felelhetünk meg, az általam választott út következményei is világosan látszanak. Csak egyetlen mondat kellett volna a kiírásba: a Tanodaplatform tagjai is pályázhatnak (nemcsak a korábban TÁMOP-os forrásokból működők), mert aki tagja, az igazoltan működő tanoda. (Ennek az Igazgyöngy Toldi Tanodája is oszlopos tagja, évek óta dolgozva itt a módszertan kialakításáért). De ez nem történt meg. Igaz, így egyszerűbb, mintha újra egy olyan értékelés születne, mint az előzőnél, amiről világosan kiderült: el sem olvasták a pályázatunkat.
Na, de most nézzük a hatalomhoz való viszonyt. Többször írtam már, milyen nehezen tudom magunkat pozicionálni a regnáló hatalomhoz, mivel az alapítványunk minden tevékenysége az állam működési hézagaira épült rá. És ennek kihangosítása (mindig az volt, de most különösen) ellentétes a kormányzati kommunikációval. Sokszor leírtam azt is, engem nem érdekel a pártpolitika, nekem a szakpolitikával vannak problémáim. Igaz, a kettő különbsége mára eltűnt. És ez nehezíti meg igazán a helyzetet.
Szóval, próbáltam átgondolni a civil viszonyulásokat. Három szubjektív csoportba tettem a civileket. Az elsőbe az ellenszegülők, a konfrontálódók tartoznak, a másodikba a konfliktuskerülő kompromisszumkeresők, a harmadikba a megalkuvók, a regnáló rendszert kiszolgálók. Magamat az első csoportba teszem. Bár még mindig keresem a lehetőségeket az együttműködésre, mert nem tudom elengedni az állami rendszerbe való beépülés ideáját, de tény, hogy az utóbbi időben az ellenszegülés erősebb. Kilépés az Antiszegregációs Kerekasztalból, tüntetési beszéd, Lovagkereszt visszaadása, kritikus cikkek, stb..
Próbálok úgy gondolkodni, hogy az én szerepvállalásom bennem ne tükrözzön erkölcsi értékítélet, csak a tényt. Küzdök ellene, hogy ne érezzek erkölcsi fölényt pl. a harmadik csoporttal szemben, de nem mindig sikerül. Érzem pedig, hogy ennek az érzésnek nem szabad engednem, mert negatív erőket mozgat bennem. De talán, míg érzem ezt a dilemmát, addig jó vagyok a küzdelemben ellene.
Azt senki sem tudhatja, én sem, hogy az ügy (esetünkben a gyerekszegénység ügye) szempontjából melyik viszonyulás lenne sikeresebb. Mert nem tudjuk a „mi lett volna ha” kérdésekre a választ. Mindenki választ egy utat, meggyőződése és erkölcsi rendszere szerint, és azon megy tovább. A hitet, hogy ezt ő jónak tartja, nem lehet megkérdőjelezni senkinél. Vagy mégis? Nyilván bejön egy szál, az anyagiak kérdése. Mert az világosan látszik, pont a mi példánkból is, hogy aki „nem áll be a sorba”, ahogy mondani szokás, az kiszorul az elérhető forrásokból. Aki meg kellően kompromisszumkész, az számíthat az állam támogatására. Aki zavaró, kritikus, hibákat kihangosító, az nem kívánatos, el kell hallgattatni, zavarja a képet, a körül ellenségképet kell kialakítani. (Lásd: Népszabadság).
Itt bejön még egy vonal, hiszen, ha valaki kritikus, az a regnálók szerint nyilván a „másik” oldal embere. És már ezt hiszi a „másik” oldal is, próbálja hát az ellenszegülőt becserkészni, politikai partnerré tenni, és nem nagyon értik, ha valaki ezt nem akarja. Mert civil akar maradni. De a besorolódás óhatatlan, a “mi civiljeink”, meg az “ő civiljeik” ma már kategória.
Szóval, az ellenszegülés ma nehéz kenyér...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.