AUTIZMUS: TAGADTUK ÉS REMÉNYKEDTÜNK

BEZZEGANYA BLOGJA
Szerző: TÜNDE
2016.12.02.

 

Ott hagytam abba, hogy megkaptuk a javaslatot az Intergrale Vroeg Hulp-tól, hogy menjünk tovább, nézessük meg a gyereket alaposabban. Ahogy írtam, ez kisebb sokként ért minket még úgy is, hogy nem ok nélkül kezdtünk bele ebbe a folyamatba. Az nem fordult meg a fejünkben, hogy kihátráljunk. Úgy voltunk vele, hogy nem vállaljuk azt a felelősséget, hogy szembemegyünk a javaslattal. Főleg, mivel semmi nem kötelez semmire. Viszont még nagyon abban a fázisban voltunk, hogy soroltuk a „de hát”-okat – és szerencsés esetben mindig vannak „de hát”-ok (itt utalnék vissza a korábbi posztjaimra, ahol arról írtam, hogy milyen gyanújelek vannak, és hogy nem mindegyik van meg mindenkinél… sőt! Ennek felelevenítéseként választottam a mai ábrát – nem a kedvencem, de legalább magyar nyelvű. Kérlek titeket, feltételes módban olvassátok.

Szóval soroltuk, hogy: De hát kapcsolatot teremt. De hát bújik. De hát jól beszél. De hát nincsenek fix rutinjai. De hát magyarokkal tök jól elvan (tényleg kb. bárkivel megvolt a fiam, aki beszélt magyarul. Velük beszélgetett, nem csak megtűrte őket). De hát kétnyelvű. De hát, De hát… Tagadás, tagadás, reménykedés.

Közben persze azért a tettek mezejére léptünk. Első lépésként beutalót kellett kérnem a háziorvostól, aki mindeddig teljesen kimaradt a történetből. Elkocogtam hozzá, mondtam neki, hogy kéne egy beutaló a gyerekpszichiátriára autizmus spektrumzavar-gyanú miatt. Nem felejtem el az arcát, ahogy rám nézett, ilyen „hogyakkormostmivan?” kifejezéssel. Le volt maradva úgy 4-5 lépéssel, kissé derült égből villámcsapásként értem. Mondta, hogy ad ő nekem beutalót bárhova, de mondjam már el, hogy mi a helyzet egyébként. Tíz percben összefoglaltam a dolgokat. Hümmögött egy kicsit, megírta a papírt és minden jót kívánt. (Finoman szólva nem vagyok nagy rajongója a holland egészségügynek. Minden a háziorvosnál kezdődik, mindenhez az ő beleegyezése kell… Szóval egy jó háziorvos aranyat ér. A mi orvosunk, ha nem is volt kitűnő diagnoszta, de nagyon emberséges és figyelmes volt, nem tett keresztbe – sajnos idén tavasszal elhunyt.)

Elküldtem a beutalót, és hamarosan megkaptuk az időpontot a megfigyelésére is. Illetve pontosabban négy időpontot. Egyszer nekünk kellett menni a gyerekkel, egyszer ők jöttek hozzánk, egyszer csak nekem kellett elmenni, és az utolsó időponton az előzőek alapján leszűrt következtetéseiket, javaslataikat hallgathattuk meg. Emellett ki kellett töltenem nekem és a bölcsinek is egy-egy száz kérdésből álló kérdőívet (állítások és mennyire igaz a gyerekre típus), plusz még nekem egy tizenöt oldalas kifejtős kérdésekből álló másik kérdőívet. Örültem, hogy ha már csinálunk valamit, azt látszólag ők is komolyan gondolják. (Ez egyébként egy ADI-R sorozat volt.)

Elérkezett az első időpont. Ez volt egyben a kisebb fiam első három órája a bölcsiben (két héttel a tervezett előtt, mivel nem tudtuk hova rakni, abban meg megegyeztünk, hogy ennek Somáról kell szólnia, szó sem lehet róla, hogy a kicsi ott legyen. Ügyes volt, majdnem az egészet végigaludta).

Az első alkalom egy elbeszélgetés és egy játszószobás megfigyelés volt. Mély nyomot hagyott bennem. Mondta a pszichiáter, hogy ő majd játszik a gyerekkel, amíg én és a férjem a szomszéd irodában beszélgetünk a pszichológussal. Erre kiröhögtem (véletlen volt, nálam ez védekező mechanizmus). Mondtam, hogy ki van zárva, hogy a gyerek megmaradjon vele, de ezért jöttünk ketten, a férjem majd itt marad velük játszani. Kissé megsértődött, de abban az időben a nem egészen két és féléves gyerekem senki holland nyelvű idegennel nem volt el, ez a hölgy még ráadásul nem is volt az esete (Soma a fiatal, világos tónusú emberekre bukott akkor, ő pedig egy középkorú, török nő). Szó szót követett, eljutottunk oda, hogy a gyerek kétnyelvű, és otthon magyart hall, a bölcsiben meg hollandot, mire rám néz, és így szól:

„Magának meg ki mondta, hogy így kell kétnyelvű gyereket nevelni?”...

ITT OLVASHATÓ