Szerző: Boros Ilona
2016.12.20.
Évek óta jól követhető az az országos szintű szegényellenes szociálpolitika, melynek következményeként ma Magyarországon egyre mélyebb a szegénység, egyre szélesebbre nyílik az olló, és egyre súlyosabb a társadalmi leszakadás. A leszakadás okai messze túlmutatnak a gazdasági világválság szomorú következményein, ebben a kormányzat és egyes helyi önkormányzatok is aktívan is szerepet vállalnak szegényellenes intézkedéseikkel.
2015-ben átalakították az ellátási rendszert, a legtöbb szociális támogatást már nem a központi, hanem a helyi önkormányzati költségvetést terheli. Tehát csak az az önkormányzat biztosít ilyen támogatást, amelyiknek kedve és pénztárcája megengedi.
A helyi önkormányzatok ezzel persze rendeletalkotásra is kaptak felhatalmazást, amivel rögtön többen vissza is éltek: a törvényes céljukkal ellentétesen, diszkriminatív módon kezdték el megszabni a szociális ellátások feltételeit (pl. Miskolc, Sáta, Tiszavasvári). Ezek a rendeletek pontosan azokat zárják ki a támogatandók köréből, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A legnyomorultabb - jellemzően szegregátumi - körülmények között élők szociális ellátásból kizárására például remek trükk a rendezett lakókörülmények megkövetelése.
Ilyen felhatalmazást adott a szegényellenes hatalom a „közösségi együttélési szabályok” megalkotására is az önkormányzatoknak, aminek nyilvánvaló alkotmányellenessége miatt mi is, az ombudsman is, és a Kúria is az Alkotmánybírósághoz fordult.
„Az Alaptörvény új emberképe”
Erre hozta az Alkotmánybíróság azt a rémisztő határozatát, amely szerint az önkormányzatoknak az Alaptörvény negyedik módosítása szélesre tárta a jogalkotási jogkörét, ugyanis ez van „összhangban az Alaptörvény emberképével. Az Alkotmánybíróság már a korábbi határozataiban megállapította, hogy az Alaptörvény emberképe nem az elszigetelt egyéné, hanem a társadalomban élő felelős személyiségé.”
Azóta sem értjük, mit jelent az új emberkép és miért ad lehetőséget az új emberkép az önkormányzatoknak bármilyen, önkényes helyi rendelet meghozatalára. Az viszont már most látszik, hogy a jogértelmezési fordulathoz hozzátartozik az is, hogy az Alaptörvény
„a szociális biztonsághoz való jog biztosítása helyett úgy fogalmaz, hogy Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Mindezekből az következik, hogy a jogalkotó viszonylag nagy szabadságot élvez annak eldöntésében, hogy adott esetben milyen szociális ellátási forma biztosítását tartja indokoltnak.”
A magyar alkotmányosságban eddig alapvető elv volt, hogy az állam elkötelezett a szociális biztonság megteremtése mellett, de úgy tűnik, az „Alaptörvény emberképe” mást kíván. Olyan helyi rendeletek megalkotását engedi, melyben nyíltan ellenőrizheti a kérelmezők életmódját, rendezett lakókörnyezetüket, vagy akár a kerítés „utcaképbe illő” esztétikáját is a települési polgármester.
Ez tehát az a szegényellenes politikai irány, amerre öles léptekkel elindultunk: visszafele, a jó kétszáz évvel ezelőtti szegénypolitika irányába. A szegény családok csak akkor kaphatnak esetleg, az önkormányzatuk jóindulata esetén egy kis alamizsnát, ha jól viselkednek, tisztes életmódot folytatnak, és a polgármesternek tetsző színűre festik a kerítésüket.
A legnagyobb baj, hogy ezzel a helyi hatalom felhatalmazza magát arra, hogy a szegényebb, már így is másodrendű állampolgárnak tartott lakosai alsóneműjébe is belenézhessen, hiszen ellenőrizni gondolja az „életmódjukat” – akármit jelentsen is ez -, a wc-jük tisztaságát, a ruháik vasaltságát. Azaz súlyosan sérti az állampolgárok magánszférához, magánlakásuk sérthetetlenségéhez való jogát.
Visszatérés a középkori segélyezési elvhez, az érdemes-érdemtelen szegények megkülönböztetéséhez.
A szociálpolitika történetében a középkori szegénygondozás valahol ott kezdődik, mikor az angol jótékonykodó hölgyek, a „baráti látogatók” elkezdtek alamizsnával megsegíteni egy-két, általuk kiválasztott „érdemes” avagy „tisztes” szegény családot. Ennek a kezdeti segélyezési elképzelésnek volt alapja az „érdemes – érdemtelen” szegények megkülönböztetése...
„Az Alaptörvény új emberképe”
Erre hozta az Alkotmánybíróság azt a rémisztő határozatát, amely szerint az önkormányzatoknak az Alaptörvény negyedik módosítása szélesre tárta a jogalkotási jogkörét, ugyanis ez van „összhangban az Alaptörvény emberképével. Az Alkotmánybíróság már a korábbi határozataiban megállapította, hogy az Alaptörvény emberképe nem az elszigetelt egyéné, hanem a társadalomban élő felelős személyiségé.”
Azóta sem értjük, mit jelent az új emberkép és miért ad lehetőséget az új emberkép az önkormányzatoknak bármilyen, önkényes helyi rendelet meghozatalára. Az viszont már most látszik, hogy a jogértelmezési fordulathoz hozzátartozik az is, hogy az Alaptörvény
„a szociális biztonsághoz való jog biztosítása helyett úgy fogalmaz, hogy Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Mindezekből az következik, hogy a jogalkotó viszonylag nagy szabadságot élvez annak eldöntésében, hogy adott esetben milyen szociális ellátási forma biztosítását tartja indokoltnak.”
A magyar alkotmányosságban eddig alapvető elv volt, hogy az állam elkötelezett a szociális biztonság megteremtése mellett, de úgy tűnik, az „Alaptörvény emberképe” mást kíván. Olyan helyi rendeletek megalkotását engedi, melyben nyíltan ellenőrizheti a kérelmezők életmódját, rendezett lakókörnyezetüket, vagy akár a kerítés „utcaképbe illő” esztétikáját is a települési polgármester.
Ez tehát az a szegényellenes politikai irány, amerre öles léptekkel elindultunk: visszafele, a jó kétszáz évvel ezelőtti szegénypolitika irányába. A szegény családok csak akkor kaphatnak esetleg, az önkormányzatuk jóindulata esetén egy kis alamizsnát, ha jól viselkednek, tisztes életmódot folytatnak, és a polgármesternek tetsző színűre festik a kerítésüket.
A legnagyobb baj, hogy ezzel a helyi hatalom felhatalmazza magát arra, hogy a szegényebb, már így is másodrendű állampolgárnak tartott lakosai alsóneműjébe is belenézhessen, hiszen ellenőrizni gondolja az „életmódjukat” – akármit jelentsen is ez -, a wc-jük tisztaságát, a ruháik vasaltságát. Azaz súlyosan sérti az állampolgárok magánszférához, magánlakásuk sérthetetlenségéhez való jogát.
Visszatérés a középkori segélyezési elvhez, az érdemes-érdemtelen szegények megkülönböztetéséhez.
A szociálpolitika történetében a középkori szegénygondozás valahol ott kezdődik, mikor az angol jótékonykodó hölgyek, a „baráti látogatók” elkezdtek alamizsnával megsegíteni egy-két, általuk kiválasztott „érdemes” avagy „tisztes” szegény családot. Ennek a kezdeti segélyezési elképzelésnek volt alapja az „érdemes – érdemtelen” szegények megkülönböztetése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.