Szerző: Papp Éva Mária
2016.11.03.
Rétvári Bence államtitkár a parlamentben egy interpellációra válaszolva kijelentette: "az elmúlt hat évben szakítottunk a tűcserékkel, és inkább a felépülés-központúság felé indítottuk el a drogmegelőzési politikát. A nemzeti drogellenes stratégia fő cselekvési területe: azok, akik még nem próbálták ki a kábítószereket, bennük erősítsük meg, hogy helyes utat követnek! Másrészről nyilvánvalóan, akik már valamilyen módon rabjaivá váltak, azokat megpróbáljuk leszoktatni, felépülés-központúan kisegíteni a függőségből. Éppen ezért szakítottunk a tűcserékkel, és inkább a felépülés-központúság felé indítottuk el a drogmegelőzési politikát." Az állítás szerint, amit oly buzgalommal próbál Rétvári úr bevésni a hallgatóság elméjébe, hogy kétszer is elismétli, a 2010 előtti átkos liberalizmus tűkkel segítette halálba a drogfüggőket, míg a jelenlegi nemzeti kurzus kiveszi a tűt a drogfüggők kezéből és felépüléshez segíti őket.
A maga primitívségében rendkívül logikusnak és vonzónak tűnik ez a tétel: minek segítenénk a drogost a drogfogyasztásban, ha le is tudjuk szoktatni a drogozásról? És mint a bonyolult társadalmi problémákra adott egyszerű válaszok többsége, ez is teljesen rossz.
Először is, a tűcsere programokat nem a szocialista kormányzat legitimiálta először Magyarországon, hanem az első Fidesz kormány, ami egyébként teljes pártközi konszenzusban megalkotta az első nemzeti drogstratégiánkat (2000-2009). A miniszterelnököt akkoriban Orbán Viktornak, az ifjúsági minisztert Deutsch Tamásnak hívták, a kábítószer-ügyekért felelős helyettes államtitkár pedig nem holmi drogliberalizátor, hanem egy konzervatív református lelkész volt. Ez a stratégia kimondta, hogy a tűcsere az injekciós drogfogyasztók körében a fertőzések (pl. HIV, hepatitis C) megelőzésének "egyetlen hatásos és költséghatékony eszköze". Az első Fidesz kormány építette ki, nagyon helyesen, az ún. ártalomcsökkentő programok pályázati támogatásának rendszerét, amelyeket nagyrészt civil szervezetek végeztek, hiszen a civilek hatékonyabban tudják elérni és bevonni a drogfogyasztókat, mint a merev hivatali folyamatokhoz kötött állami intézmények.
Másodszor, a jelenlegi kormányzat nemzetközi szinten többször is kötelezettséget vállalt a tűcsere programok támogatására, így például az Európai Unió drogstratégiájának és akciótervének elfogadásakor, de akkor is, amikor idén áprilisban az ENSZ közgyűlésén megszavazta azt a záródokumentumot, amely előírja a tagállamok számára a steril injektáló felszereléshez való hozzáférést. A nemzetközi fórumokon mást mutatunk kifelé, mint amilyen drogpolitikát idehaza valójában folytatunk.
A maga primitívségében rendkívül logikusnak és vonzónak tűnik ez a tétel: minek segítenénk a drogost a drogfogyasztásban, ha le is tudjuk szoktatni a drogozásról? És mint a bonyolult társadalmi problémákra adott egyszerű válaszok többsége, ez is teljesen rossz.
Először is, a tűcsere programokat nem a szocialista kormányzat legitimiálta először Magyarországon, hanem az első Fidesz kormány, ami egyébként teljes pártközi konszenzusban megalkotta az első nemzeti drogstratégiánkat (2000-2009). A miniszterelnököt akkoriban Orbán Viktornak, az ifjúsági minisztert Deutsch Tamásnak hívták, a kábítószer-ügyekért felelős helyettes államtitkár pedig nem holmi drogliberalizátor, hanem egy konzervatív református lelkész volt. Ez a stratégia kimondta, hogy a tűcsere az injekciós drogfogyasztók körében a fertőzések (pl. HIV, hepatitis C) megelőzésének "egyetlen hatásos és költséghatékony eszköze". Az első Fidesz kormány építette ki, nagyon helyesen, az ún. ártalomcsökkentő programok pályázati támogatásának rendszerét, amelyeket nagyrészt civil szervezetek végeztek, hiszen a civilek hatékonyabban tudják elérni és bevonni a drogfogyasztókat, mint a merev hivatali folyamatokhoz kötött állami intézmények.
Másodszor, a jelenlegi kormányzat nemzetközi szinten többször is kötelezettséget vállalt a tűcsere programok támogatására, így például az Európai Unió drogstratégiájának és akciótervének elfogadásakor, de akkor is, amikor idén áprilisban az ENSZ közgyűlésén megszavazta azt a záródokumentumot, amely előírja a tagállamok számára a steril injektáló felszereléshez való hozzáférést. A nemzetközi fórumokon mást mutatunk kifelé, mint amilyen drogpolitikát idehaza valójában folytatunk.
Harmadszor, a felépülés nem a tűcsere ellentéte. Sőt, többet mondok: tűcsere nélkül nincs valódi felépülés sem. Rétvári úr teljesen az eredeti értelméből kiforgatva használja a felépülés fogalmát, amelynek a hazai drogpolitikai diskurzusba való átültetéséért egyébként irónikus módon éppen a bezárt tűcserét üzemeltető Kék Pont Alapítvány igazgatója, Dr. Rácz József professzor tette a legtöbbet.
A felépülés fogalma a 20. század közepén a deinstitucionalizációs (a mentális betegségekkel élők totális intézményekből való kitagolását célzó) mozgalom sikere kapcsán terjedt el, mint a betegség-központú megközelítés alternatívája. Célja, hogy a mentális betegséggel élő személy (vagy esetünkben a drogfüggő) képessé váljon meghaladni a betegként való létezést, legyőzve a belső stigmát, amelyet a társadalomból kirekesztett helyzete teremtett. A felépülés egy folyamat, az egyén és a közösség fejlődésének folyamata, ami nem kizárólag a függőségből való felépülést jelenti, de a társadalom felépülését is a kirekesztő, büntető drogpolitikából (Észak-Amerikában például a feketék a rabszolgaságból épültek fel, az őslakosok a népirtások traumájából)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.