LEVÉL FINNORSZÁGBÓL: A VALAMIREVALÓ MAGYAR EMBER MINDIG, MINDENT JOBBAN TUD

KOLOZSVÁRI SZALONNA BLOG
Vendégszerző: Veres Réka
2016.11.01.

Tíz éve lesz, hogy elköltöztem Magyarországról. Akkor még egészen szépnek, jónak láttam, nem a szükség szólított el – igaz, a politikával akkoriban nemigen törődtem. Sosem éreztem azt, hogy az egymást váltó kormányok lényegi változást hoznának az életembe és – ez fontos – nem tapasztaltam a környezetemben nélkülözést, nyomort. Az is tény, hogy a helyzet korántsem volt annyira hitvány, mint manapság.


Az ország, ahol új életet kezdtem jó néhány alapvető dologban másnak kezdett bizonyulni, mint amiben „otthon” szocializálódtam. Ezzel együtt kezdtem el úgy érezni, mintha újjászületnék. Senkit nem érdekelt, mibe öltözöm, mennyire rozoga a biciklim vagy éppen van-e kedvem beszélgetni: itt mindenkit úgy fogadnak el, amilyen és amilyen napja van éppen. Elvárások, háta mögötti kibeszélések, ítélkezés nélkül. Tiszteletben tartják és elfogadják az embert annak minden különbözőségével vagy különcségével, egyformán az introvertáltat és az extrovertáltat, a péntek esti bárba egyedül lejáró férjezett családanyát, a polgármesteri hivatalban dolgozó hosszú műkörmös transzvesztitát vagy a piercinges női papot. Az emberek közötti egyenjogúság a társadalom egyik legféltettebb kincse és nem csak papírforma szerinti lózung, ezért a takarító gyakran kiválóan beszél angolul, a professzor az egyetemi folyosón előre köszön a diákjának, a parlamenti képviselők között van bevándorló is és amúgy 42%-uk nő, a miniszterek közül pedig 6 a 15-ből.

Az emberi különbözőség elfogadását es tiszteletben tartását, ezzel együtt a saját pozitív énkép kialakítását, a demokráciát már óvodás kortól tanítják és teljes gőzzel folytatják az iskolai években. Hatalmas erőket fektetnek szervezetten és különböző szervekkel aktívan együttműködve, a kortárs bántalmazás (iskolai berkekben diákok közötti pszichés agresszió) felszámolásába, mivel az sokszor visszafordíthatatlan lelki károkat okoz. Az óvodai-iskolai közösségekben kisgyerekkortól kezdve gyakorolják a sajáttól eltérő véleménynek való tiszteletadást: mindenki véleménye számít és meghallgatásra kerül, amennyiben nem sérti az emberi méltóságot, akkor is, ha magunk nem értünk vele egyet.

Tanítják azt is, hogy nem mindegy egy embert a cselekedetei miatt bírálni, vagy a véleménye, világnézete miatt. Senkit nem emelnek piedesztálra, de senkit nem hagynak a közössegből kisodródni. Ebben az országban mindenki lehetőséget kap arra, hogy kihozza a magában rejlő maximumot. Az olyan típusú, felsőbbrendűségi tudatra játszó, pátosszal átitatott hazafiasság, amely saját nagyszerűségének, különbvalóságának állandó hirdetéséből, esetenként komisz erők áldozataként való megjelenítéséből áll, errefelé teljesen ismeretlen és elég rosszul venné ki magát. A múltból levonják a szükséges konzekvenciákat és a jelen lehető legjobbá tétele mellett a jövőt építik: mindenki számára. A szociális hálón nincsenek lyukak, mindenkiből az lehet, amit a képességei és törekvései megengednek. A történet akkor kerek, ha hozzáteszem: nem egy mindig-is-gazdag-volt országról van szó, hanem egy olyan európai államról, amely alig 100 éve vívta ki függetlenségét és gyakorlatilag a nulláról kezdve jutott a csúcsra. Hogyan? Bizonyos alapvető morális értékek tiszteletben tartásával...

ITT OLVASHATÓ