KAMPEC DOLORES XXXVII. - NIRVANA A BOKROK TÖVÉBEN

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: rezeda
2016.11.13.

Elmúlt hát ez is. Az utcákról, a térről és az életből kipárologtak a duplagyűrűsök, lecsapódtak a konyhák falain, azokon csorogtak tejfölszerű fájdalomként, és az urukat vélték körbefolyni a porladó malterben, mert a krizantémok rég lehorgasztották fejüket a temetőben, és már semmi sem maradt. A traktoroslegények, az olajos hajú férjek, a fogatlan nagyapák mind megadták magukat az időnek, csak a melegítőalsós, fiatalszerű nőstények tartották magukat még egy darabig, mert az új ivadékok a kiságy kőből faragott rácsaiba haraptak tejfogaikkal, amelyek úgy ropogtak, akár a csont, és nem lehetett műanyag dömpereken száguldozni, de hóban hengergőzni sem most már. Csak a sár és csak a szél volt egy héttel november kezdete után.

Amikor mindenki lassan süllyedt alá a téli álomba, Béla magához tért egyhetes életmozija után, amiből semmi nem derült ki, csak képeket meg hangokat látott és hallott, amelyek nem álltak össze egységes egésszé. És ekkor jött rá arra, hogy amit olyan buzgón keresett, csak az utolsó pillanatban, amikor már nem tud majd ellenállni a fekete lyuk vonzásának, és egy szempillantás alatt látja majd fölülről az egészet, csak akkor tudja meg, hogy érdemes volt-e itt és ide újjászületnie, és nem lett volna hasznosabb megpróbálkoznia a Nirvánával. Így hát arra szorítkozott, hogy még egyszer, és most már világos elmével nézze át újra, sokadik reinkarnációja után elnyeri-e a jutalmat, és alábukhat-e az igazi semmi érzékek nélküli boldogságába.

– Na, elmész a francba Sziddhartha. – Ezt mormogta, így szidta a megvilágosodottat, mert észrevette, hogy a nagy kékség beígért boldogságát ő sem adja ingyen, sőt, keményebb föltételeket szab, mint a bádogbános a harangja alatt, aki csak hamis óbégatást és némi aprót kért az üdvözülésért. De nem játszott a partiban Allah sem a hülye Mohamedjével, mert senki sem volt a közelében, aki a sahádát a fülébe súghatta volna, amikor Béla épp távozni készül. Ahogyan születésekor anyja sem ezt sikította, hanem valami Krisztust emlegetett, így helyezve el újszülöttjét abba a trágyába, amely már ezer éve szítta magába ezt a vidéket, kurmplipaprikássá szublimálva az összes népeket. És most, amikor a gyalázatos újra éledezett haszonleső pribékek által, Béla kivédhetetlen vágyat érzett arra, hogy az egész cirkuszt messzire odahagyja.

A fröccsök ura fölfigyelt a katatón motyogásra, megörült, hogy barátját újra ezen a világon tudhatja, italt csúsztatott elé, hogy visszanyerhesse józanságát, de Béla nem dőlt be az ördög csábításának. Odakint megkondult a harang, és elkezdett zuhogni a hó. A közmunkások mindettől viaszfigurává váltak, és ebben a panoptikumban Béla most már tudatosan nézett bele a múltba, hogy érdemes lesz-e majd lótuszülésben a bukszusok alá ülnie, így próbálva meg elnyerni az örök homály világosságát...

ITT OLVASHATÓ