HOGYAN LETT LAKÁSUNK GREENWICHBEN?

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő
2016.11.23.

Mióta az Egyesült Királyság idén nyáron belelavírozta magát egy meglehetősen bizonytalan jövőbe (és ez nem a döntés minősítése, hanem ténymegállapítás, hiszen voltaképpen senki sem tudja, mit hoz a következő pár év), szóval azóta magyarként lakást venni a szigetországban a korábbinál kalandosabb vállalkozásnak tűnik. Londoni Tódiék mégis belevágtak, és sikerrel is jártak, persze nem kevés utánajárás és feszültség után. Ennek a lakásvásárlásnak a története következik most.

„Miután párommal már két évet kint töltöttünk Londonban és úgy nézett ki, hogy egyhamar nem megyünk haza, elhatároztuk, hogy ingatlanvásárlásba vágjuk a fejszénket.
Erre több indok is volt: az egyik, hogy a félretett pénzünk ne csak álljon a bankszámlán, a másik, hogy ne másvalaki hitelét fizessük albérleti díjon keresztül.

Az már az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy az albérlet sokkal rugalmasabb és kockázatmentesebb, de azt nem akartam, hogy húsz-huszonöt év múlva arra eszméljünk, hogy ha nem albérletre költöttük volna a pénzt, akkor már a saját házunkban laknánk.

A harmadik indok az volt, hogy elegem lett abból, hogy azt kell használni, amivel a tulaj berendezi a lakást. Persze, vehetek saját bútort, de sütőt, hűtőt, mosógépet meg csaptelepet már nem vehetek olyat, amilyet én szeretnék. Márpedig a tulajok nyilvánvalóan a legolcsóbb háztartási gépekkel igyekeznek berendezni a bérleményt.

Versenyfutás a lufival

Eleinte úgy gondoltuk, hogy egy kéthálószobás házat vásárolunk valahol London környékén, ezeket kezdtük nézegetni. Azért gondoltuk házat venni, mert így garantált lett volna a kert, megúsztuk volna freehold-leasehold problémakört és úgy újíthattuk volna fel a házat, ahogy mi akartuk volna.

Már el is képzeltük, hogy lesz egy kis házunk (itt csak olyan van), ha hazaértünk egyikünk megsétáltatja a kutyust a csepergő esőben, amíg a másik vacsorát főz, majd esti TV nézés helyett csempézés, parkettázás, festés és szigetelés éjfélig. Körülbelül öt évig, amíg nem végzünk.

Pénzünk ekkor 20% önerőhöz lett volna elég, többi hitel. Persze félelmetes volt látni, hogy hiába raktunk félre szépen, alig előztük le az ingatlanok drágulását. Egy idő után azt kezdtem el várni, hogy mikor pukkad ki a lufi, hiszen évente 10-15% drágulást, ami egyes helyeken a 20%-ba is belenyal, nem lehet sokáig tartani.

Minden évben azt láttuk, hogy egyre többen esnek el az esélytől, hogy saját házuk legyen és a lufi még mindig csak nőtt. Hiába jelentek meg újságcikkek meg TV-riportok arról, hogy ez nem mehet tovább, ez a piacot nem érdekelte. Így egy idő után minket sem, mondtam is a páromnak, hogy tuti egy nappal azután zuhan össze, hogy mi házat veszünk!..."

ITT OLVASHATÓ