Szerző: Puskás Panni
2016.11.20.
A Tóth Ilonka című előadás végén a Nemzeti Színházban idős színészek lépnek elénk a színpadra, hogy elmondják saját emlékeiket 1956-ról. Voith Ági, Bodrogi Gyula, Csurka László és Mécs Károly után Dózsa László az, aki a színpad közepére áll, fehér díszegyenruhát húz erre az utolsó jelenetre, félreértés ne essék, az előadásban nem ez volt a jelmeze. A vakítóan fehér zubbonyra inkább azért van szükség, hogy a huszadik sorban is jól lehessen látni, az kitüntetésektől roskadozik, melyeket a rendszerváltás után a magyar államtól kapott ’56-os szerepvállalásáért. Dózsa talán úgy képzeli, hogy ezek reflektorfényben való megcsillogtatása legitimálja majd azt a történészek által ezer ponton megkérdőjelezett sztorit, amelyet a tizennégy éves önmagáról, a sortűzről, a tömegsírról, a jó lelkű sírásóról és mesébe illő meneküléséről ad elő estéről estére a Nemzetiben.
A Tóth Ilonkát még azelőtt kezdte próbálni Vidnyánszky Attila rendező, mielőtt Dózsa közröhej tárgyává vált volna a médiában. Ciki-e vajon Vidnyánszkynak, hogy így fejeződik be az előadása? Igen, valószínűleg az. Ugyanakkor borzasztó tiszteletlen a többi színésszel kapcsolatban, akik Dózsával együtt lépnek a színre, és igaz történeteket mesélnek el ’56-ról. De bármilyen furcsa, azt gondolom, hogy ebben a sztoriban mégsem Dózsa László személye a fontos, hanem valami sokkal egyetemesebb kérdésre mutat rá a történelemszemléletünkkel kapcsolatban. És ez az aspektus a színházi berkekben állítólag csak Háry Jánosnak csúfolt színészt teszi meg az egyetlen igazság hordozójának...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.