Szerző: LÁZÁRBIBI
2016.11.23.
A földrajzi helyzet pontos meghatározásának igénye egészen az ősidőkig nyúlik vissza. Mára már megszoktuk hogy a legkisebb okostelefonban is van GPS vevő, de rögös út vezetett idáig. Az iránytűk, a szextánsok, a kronométer és a világítótornyok után a legnagyobb felfedezést a rádiós iránymérés jelentette. Ezen navigációs technológia megjelenése volt az első nagy mérföldkő a XX. században, és innen számíthatjuk az elektronikus úton történő helyzetmeghatározás kezdetét.
Már 1888-ban rájöttek hogy egy egyszerű vezeték-hurok is irányérzékeny, a forrás felé fordítva maximális jelet ad, arra merőlegesen pedig szinte semmit. Később a hurok és dipól antennák megjelenése után a jelenség még jobban beigazolódott. A legkorábban használt hosszú és középhullámokon az adó felé fordított antennával volt legjobb a vétel, tehát ha két egymástól távol eső pontból meghatározzuk az adó irányát, és a térképen húzunk 1-1 vonalat, akkor a metszéspontban megkapjuk az adó koordinátáit.
Eleinte hatalmas forgatható hurokantennákkal próbálták a legerősebb jel irányát meghatározni, de 1905-ben a Marconi cég kifejlesztett egy praktikusabb megoldást. Ennek lényege hogy a szélrózsa minden irányába egy kör mentén hosszú és ferde antennákat helyezünk el, amelyek a kör középpontjában találkoznak, ahol egy forgó kapcsolóval lehet kiválasztani az éppen használatos párt. Ezután sorban megmérjük a vett jel erősségét. A maximum illetve minimum jelszintet vevő antenna meghatározza az adás irányát. Eleinte 16, később 45 antennapárt használtak. Több pontról végezve a mérést az irányok metszéspontja megadja az adó helyét. Lenti képen a TELEFUNKEN cég egyik vevője látható amivel a léghajók pozícióját határozták meg...
Érdemes körülnézni és olvasgatni:
VálaszTörlésEgy kis technikatörténet
Egy kis magyar technika történet
VálaszTörlés